Oroszok

Az orosz Hang, az aranybariton, az orosz opera legértékesebb exportterméke tegnap volt 50 éves. Dmitrij Hvorosztovszkij tősgyökeres szibériai, Krasznojarszkban született, ott tanult a művészeti iskolában énekelni, a városi Operaházban kezdte meg pályafutását. 27 évesen indult be nemzetközi karrierje, amikor 1989-ben megnyerte a BBC Cardiff Singer of the World versenyét (ráadásul a helyiek kedvence előtt). Ezen a versenyen is elénekli Posa márki áriáit a Don Carlosból, ami azért fontos, mert ebben a szerepben tudja legjobban használni legfontosabb tulajdonságát: kiművelt baritonjával és szibériai termetével besugározza a színpadot a kompromisszummentes, hősies, csőegyenes férfiasság. És az operaszínpadok nem dúskálnak ilyen fazonokban, külcsín és belbecs ritkán találkozik ennyire szerencsésen.

Szergej Jeszenyin harminc éve alatt önpusztító életébe számos nőt is belerángatott, akik ezt nem bánták, sőt. Általában az utókor a tehetség okán, a versek miatt hajlamos megbocsátani mindent egy költőnek, de Szergejjel már a kortársak is elnézőek voltak, különösen a nők, a szerelmes nők. És volt mit elnézni. Kétes alakokkal lógott az éjszakában, mértéket nem ismerve ivott, és olyankor néha még agresszív is volt.

Nem ismerek olyan gesztusokat - nem verbális kommunikációs jeleket -, amik ránk és csak ránk, magyarokra lenne jellemző. A divatos "éljen!" (amikor mutató és középső ujjunkkal V betűt formálunk), "okádék" (vagyis mutatóujjunkkal nyitott szájunkba mutatunk), "szuper" (öklünket összezárva nagyujjunkat felfele tartjuk), illetve az "ok" (mutatóujjunkat nagyujjunkkal összeérintve O betűt formálunk) jelzéseket többnyire az amerikai filmekből vettük át. Na, de nem így van ezzel az orosz nép! Nekik vannak saját gesztusaik. És ez nekem nagyon tetszik.

Anatolij Komm, a 45 éves sztárszakács azt vette a fejébe, hogy kitalálja az új orosz konyhát és felteszi a világ gasztronómiai térképére.

Általános iskolai orosztanárnőm, Berkesi Jutka néni forradalmi szemléletű pedagógus volt. Az orosz főnévragozási táblázatot sem kellett bebifláznunk úgy mint másoknak, hanem nekünk használnunk kellett azt, és beszélgetés közben kötelező volt puskázni a falra kifüggesztett hatalmas tábláról. Így gyakoroltuk- és tanultuk meg észrevétlenül az orosz főnév-ragozást. Azok közé a kevés orosztanárok közé tartozott ő, akik szépen beszélték a nyelvet. Alacsony, vörös hajú, telt asszony volt. Egyszer azzal jött be az órára, hogy az őszi nyelvi bemutatóra egy mesével készülünk, amit beöltözve fogunk előadni az iskola színpadán. Ne féljünk, a szöveg fülbemászó, mint egy dal. Ritmusos, még ha nem is értjük a szavakat, akkor is tudjuk majd énekelni úgy, mint egy dalt. A mese címe, a Telefon, írója pedig egy bizonyos Csukovszkij bácsi, aki egy csudapofa. Én egy gidát játszottam benne, egymondatos szövegem volt, de őszintén mondom, hogy a mai napig kívülről tudom az egészet. Elejétől a végéig. Mert a mese bűbájos - állatok fordulnak kéréseikkel a mesemondóhoz -, a szavak egyszerűek, a mondatok rövidek és a dallam valóban fülbemászó. Utánanéztem az interneten Csukovszkij bácsinak…