Az orosz Hang, az aranybariton, az orosz opera legértékesebb exportterméke tegnap volt 50 éves. Dmitrij Hvorosztovszkij tősgyökeres szibériai, Krasznojarszkban született, ott tanult a művészeti iskolában énekelni, a városi Operaházban kezdte meg pályafutását. 27 évesen indult be nemzetközi karrierje, amikor 1989-ben megnyerte a BBC Cardiff Singer of the World versenyét (ráadásul a helyiek kedvence előtt). Ezen a versenyen is elénekli Posa márki áriáit a Don Carlosból, ami azért fontos, mert ebben a szerepben tudja legjobban használni legfontosabb tulajdonságát: kiművelt baritonjával és szibériai termetével besugározza a színpadot a kompromisszummentes, hősies, csőegyenes férfiasság. És az operaszínpadok nem dúskálnak ilyen fazonokban, külcsín és belbecs ritkán találkozik ennyire szerencsésen.

A verseny azonnal a legnagyobb koncerttermekbe katapultálta, a következő években London, New York és Velence várta jobbnál jobb szerepekkel. Külön ki kell emelni az Anyegin címszerepében nyújtott alakítását, hiszen ez máig a legtöbbet énekelt és a kritikák által is a leginkább méltatott szerepe. Pedig első hallásra Jevgenyij Anyegin felesleges embere, lézengő figurája messze áll Hvorosztovszkij alapbeállítottságától, a klasszikus, egytömbből faragott férfitól, de azért színész, hogy megoldja az ilyen problémákat: az ő felfogásában Anyegin lézengése inkább kívülállóság, mint tétovaság, érzéketlensége inkább az önelégültség látszatát keltő hidegség, mint üresség. Ebből következően a darab végén, amikor Anyeginnek a boldogtalan szerelemtől kell szenvednie, Hvorosztovszkij ezt a sebzett állat fájdalmával jeleníti meg. Ez a szerepfelfogás teszi lehetővé számára, hogy a maga képére formálja Anyegint, szegény rendezők pedig hiába is kérnének tőle mást - de tudják ezt, és nem kérnek mást.  

Ahogy más operasztárok, Hvorosztovszkij is elkalandozik néha más műfajokba, csak ő nem az olasz dalokat (bár második, olasz felesége dolgozik az ügyön), hanem az orosz-szovjet, azon belül különösen a háborús nótákat preferálja. Mintha tudatosan arra menne rá, hogy a hallgatósága tagjainak szívét összefacsarja. Az alapképlet egyszerű: Dmitrij Alekszandrovics szigorú arccal, mély átéléssel énekel szomorú dalokat. De ki tudja, lehet, hogy a következő ötven évben előkerülnek a csasztuskák és kuplék is. Vagy legalább elneveti magát egyszer.