Én az Orosz ok egyik posztjában olvastam először arról, hogy “az oroszok meg a medve”. Azelőtt oroszsággal kapcsolatban csak a farkasról meg a nyusziról hallottam a “No megállj csak”-ból. Vagy maximum a beazonosíthatatlan fajú Csiburáskáról. De a medve…, az tényleg nem került soha a látószögembe. Utánanéztem és találtam egy elég kimerítő magyarázatot: “Az oroszok medvével történő azonosítását először bizonyíthatóan Shakespeare használta, amikor a Banquo szellemétől kísértett, rettegő Macbeth azt bizonygatja, hogy nem félne ő semmitől, ami emberi, sem a „torzonborz orosz medvé”-től, sem a „páncélos orrszarvú”-tól, sem pedig a „perzsa tigris”-től. Az V. Henrik című drámában pedig az orléans-i herceg „bolond ebek”-nek nevezi az angolokat, akik „szemüket behunyva rohannak az orosz medve szájába; s mint rothadt almát zúzatják szét a fejüket”. (A medvének egy sor más állatnév között történő említése azt mutatja, hogy ekkor még nem politikai jelképként értelmezték.)

És a medve jól megragadt az angolok tudatában. Az 1600 körül Angliába érkezett első orosz követet a híradások – élvhajhász életmódját kiemelve – „táncos medve”-ként jellemezték. Később pedig politikai figuraként használták a nagy ragadozót, amelynek az orosz nép belső lényegét kellett kifejeznie – mint például a brit oroszlánnak az angolságot, vagy a gall kakasnak a franciaságot. Az orosz jellemet a medve, generációkon keresztül egy fenyegető és nehezen megfogható dologként jelképezte.”

Szóval a jelleme miatt, nem pedig azért, mintha arrafelé hétköznapi jelenség lenne a medve. Ha mégis, akkor leginkább Szibériában fordul elő, de akik ott élnek tudják jól, hogy egyáltalán nem lehet találkozni vele. És ha tegyük fel valaki mégis talákozik eggyel, azt úgysem hiszi el senki…

Egy verőfényes napon történt, az utolsó őszön, amit Szibériában töltöttem. Saslik sütésre mentünk egy összeszokott társasággal. Szerettem volna még egyszer a tél beállta előtt ücsörögni a tűznél, kószálni a folyóparton, köveket dobálni a vízbe, vodkát inni műanyag pohárból és kellemes bódultságban hunyorogni az őszi délutáni napfényben. Még sötétben kellett indulnunk, mert messze akartunk menni valami érintetlen helyre.

A virradat már az úton ért minket miközben a földúton rázkódtunk a zsúfolásig megtelelt mikrobuszban. Elhagytunk pár falut, kavicsokon zötykölődtünk, földutakon csúszkáltunk. Az agyagos föld tetején még ott volt az esti fagy.  Az autó keréknyoma mentén csillogott a dérlepte zöld fű. Ligeteken és mezőkön haladtunk lassan előre. Abban az évben egész augusztusban és szeptemberben esett az eső. Nem is tudták betakarítani a termést, a hajtásnak indult ázott gabona és zab mind ottmaradt a földeken. A helyi hírekben egyfolytában ezen sopánkodtak.

Szóval mentünk a mezőkön ahol a le nem aratott megbarnult zabtáblák falként magasodtak elénk. Lassan haladtunk, féltünk, hogy megfeneklünk és senkinek sem akarózott a sárban tolni az autót. Közben a napocska úgy sütött, hogy még a koszos ablakon keresztül is melengette arcunkat. A soron következő mező széléhez érve megálltunk egy majdnem teljesen csupasz nyárfásnál. 

- Lányok balra, fiúk jobbra! - Mindenki óvatosan mászott ki a kocsiból, hogy ne lépjen sárba. A nap erősen, ragyogóan sütött. Sugarai áthatoltak a ligeten, megcsillanva a nyárfák csupasz törzsén. A többiek elrejtőztek mindenfelé, de nekem nem kellett pisilni. Főleg a lányoknak kellett elég távolra menniük, mert az erdő szinte átlátszó volt, csak a páfrányok zöldelltek még a lábunk alatt. Mindenki szétszéledt, én pedig az út mentén andalogtam a mező felé. Ballagtam, vállammal s kezemmel a hideg zabot érintettem. A kalász bajsza már a vállamig ért. Letörtem egyet és szétmorzsoltam a tenyeremben. Nehéznek és fagyottnak tűnt. Megálltam arccal a mező felé fordulva, bekaptam egy pár zabszemet és lustán elkezdtem rágni. Ebben a szent pillanatban egyszer csak ott állt előttem egy medve a zabosban. Nem túl sietősen, mondhatni lassan felegyenesedett teljes magasságába. 

Hatalmas volt. Öt méterre állt tőlem és egyenesen a szemembe nézett. Nemcsak megdermedtem, egyszerűen megfagyott bennem a vér. Elállt a lélegzetem, tulajdonképpen a szívverésem is megállt, csak a szemeim láttak továbbra is. 

Nagyon szép állat volt. Hatalmas fej és homlok, kerek fülek, nagy, fényes orr. A pofája nyitva volt, láthattam alsó fogait. Nedves ajkaira rátapadtak a zabszemek és a kalászpikkelyek. Fekete szemeivel egyenesen a szemembe nézett. Sötét, hosszú bundája mintha meg lett volna fésülve. Mancsai a törzse mellett lógtak, karmait nem láttam a növényzettől. De a mellkasa erős, hatalmas volt. A nap a hátam mögül sütött megcsillanva szőrén és szemeiben. Hunyorgott kettőt, kifújta a levegőt, egy kevés pára látszódott egy pillanatra a pofája körül. A medve hangosan belélegzett és a következő kilélegzéssel leereszkedett a zabosba és eltűnt. Csak a kalászok ingtag még egy párszor. Egy-két másodperces késéssel én is pislogtam egyet, kiengedtem a levegőt a tüdőmből, majd nagyon lassan beszívtam, s közben kiejtettem a kalászdarab maradékát, amit addig a bal kezemben szorongattam. Aztán még lassabban a kocsi felé fordultam és elindultam vissza sem nézve a mezőre.

Csak huszonöt perc múlva bírtam beszélni róla, miután odaértünk a helyre és engem azzal vádoltak, hogy lelassult vagyok és nem akarok segíteni a kirakodásban. Senki nem hitt nekem, hiába vertem ököllel a térdemet és mellemet. Nem hittek! De nem azért, mert tudták, hogy néha kiszínezem a dolgokat. Azért nem hittek nekem, mert a társaságban mindenki szibériai volt, egész életükben ott éltek és tudták jól, hogy mi az, ami előfordulhat Szibériában és mi nem. (Fordítás E.Grishkovets, Folyók c. könyvéből.)