Oroszok

A szamovár és a matrjoska mellett az orosz kultúra szimbólumaként tartjuk számon a balalajkát is. Ez az alapesetben háromhúros pengetős hangszer tényleg régóta meghatározza a népi mulatságokat, de az a balalajka, amit mindannyian ismerünk csak a 19. század végétől terjedt el. Igazából két embernek köszönheti a balalajka a mai kulturális jelentőségét és ezzel együtt a kinézetét. Egy bizonyos Vaszilij Andrejev volt az, aki családja, barátai és ismerősei legnagyobb megdöbbenésére azt az életcélt tűzte ki maga elé huszonévesen, az 1880-as évek közepén, hogy a nemesek és a polgárok által mélységesen lenézett, ha egyáltalán észrevett népi hangszert, a balalajkát népszerűvé és a koncerttermekben is elfogadottá teszi. Egy idős paraszttól, Antyip bácsitól tanult meg játszani, és az arisztokrata rokonság rosszalló megjegyzései közepette több évet arra szánt, hogy csiszolja a technikáját. 1884-ben Szamarában, 1886-ban Pétervárott próbálta ki magát közönség előtt, és a népi kultúrát éppen abban az időben felfedező úri szalonokban hatalmas sikereket ér el.

Sztálin és a zene kategóriában sokaknak bizonyára csak a Sztálin-orgona, vagyis a katyusa ugrik be. Sztálin egyik kedvenc dala azonban, amit a mai napig "Sztálin dala"-ként tartanak számon egy népszerű grúz dal: Szulikó. A Szulikó grúz női és férfi név egyaránt, jelentése: lélek. A dal szövegének szerzője Akakij Cereteli (a modern grúz irodalom megteremtője), a dallamé pedig Varenyka Cereteli, a keletkezés időpontának 1895-ös évet szokás megjelölni. Visszaemlékezések szerint egy üveg jó grúz bor mellett gyakran dúdolgatta magában is a "vezér", ha éppen nem valaki húzatta neki.

A Vörös Hadsereg Kórusának előadásában

1968. szeptember 25-én, vagyis pontosan 44 évvel ezelőtt, a fennállása alatt először – és eddig utoljára – az angol és amerikai slágerlista élén egy (igaz kellőképpen átmaszkírozott) orosz dal állt: nem másról van szó, mint a Thoose Were The Days My Friend c. klasszikusról Mary Hopkin előadásában.

Ahogy a világ ismeri

A dal eredeti címe Дорогой длинною, s azon kevés orosz dal közé tartozik, ami nem csak hogy túljutott a vasfüggönyön, de szinte az egész világon ismertté vált. Egyenesen következik hát, hogy hatalmas pénzeket hozott az előadóknak, és nem a szerzőknek, akik a közhiedelemmel ellentétben mégiscsak léteztek: ugyanis nem egy orosz népdalról van szó. A dal atyja sok más népszerű szovjet-orosz románc ("Только раз бывают в жизни встречи", "Твои глаза зелёные", "Эй, друг-гитара!")  írója, Borisz Ivanovics Fomin, aki egy időben a népszerű Tabacsnyikov Jazz (Джаз Табачников) együttes vezetője is volt, valamint a már feledésbe merült költő, Konsztantyin Nyikolajevics Podrevszkij.

Alekszandr Vertyinszkij előadásában

Az opust egyenesen Jelizaveta Boriszovna Belogorszkajára írták, aki az esztrád műfaj korabeli csillagának számított, s akit egyébként legtöbb előadásán Fomin kísért hangszeren. Mégis a legnépszerűbb és legsikeresebb hazai előadója Alekszandr Vertyinszkij volt, aki egyben slágert is faragott belőle. A románc hivatalos keletkezési időpontjaként az 1924-es évet jelölik meg, ami mind a mai napig vita tárgya, ugyanis két változat élt egymás mellett: az első zenéjét és szövegét is Fomin írta (ezt már sokak szerint a forradalom viharában, 1917-ben hallhatták Vertyinszkij előadásában), míg a második szövegét Podrevszkij dolgozta át.

Miután Vertyinszkij emigrált, a dalt Jelizaveta Belogorszkaja és Tamara Cereteli előadásában hallhatták leggyakrabban. Utóbbi portréjával és Podrevszkij szövegével 1925-ben, tízezer példányban jelent meg először a románc a Szovjetunióban. 1929-ben azonban már tiltólistára kerül az egész műfaj, Fomin szinte összes művére a „forradalomellenes”, „hanyatló”, „kocsmai” bélyegzőt ütik.

Az 50-es években javul az esztrád műfaj és a románcok megítélése, s a 60-as évek Szovjetuniójában pedig újra megjelenik a dal egy táncverziója, Nanyi Bregvadze grúz származású énekesnő előadásában. Az USA-ban a Gene and Francesca nevű duettől hallhatták először a nótát az 50-es években, a költő és zeneszerző Gene Raskin adaptálta a szöveget (ami kicsit távolról ugyan, de azért emlékeztet az eredetire) angolra a The Limeliters nevű folk banda számára, akik egyben a szerzői jogot is maguknak tulajdonították. 1968-ban pedig egyszerre felgyorsultak az események.

Nanyi Bergvadze előadásában

A legenda szerint 1968. március 5-én az unatkozó Twiggy (Lesley Lawson), a hippi korszak szexszimbóluma, éppen tévét nézett, s egy korabeli X-faktorban meglátta az akkor még csak tizennyolc esztendős Mary Hopkint. Twiggy felhívta egyik barátját, történetesen Paul McCartneyt, aki akkorra már a XX. század legjobb zeneszerzőjének számított, s aki rövid időn belül managelni is kezdte az ifjú Maryt. McCartney egy pubban hallotta a Thoose Were the Days-t, s azt javasolta Marynek, érdemes volna megpróbálkoznia az eléneklésével. Az új feldolgozás instrumentális részében Tony Visconti (ő bizony David Bowie későbbi producere) segített McCartneynak. A siker nem is maradt el. Paul McCartney közbenjárásával az egész világ (1969-ben Harangozó Teri előadásában már magyarul is) rázendített Borisz Fomin slágerére. Azok a szép napok!

Szeptember 7-én 200 éves a borogyinói csata, a napóleoni és a tizenkilencedik századi háborúk egyik legvéresebb ütközete. Az évforduló meglehetősen jó alkalom arra, hogy az orosz patriotizmus kedvére tobzódjon, lesz élő egyenes adásban közvetített csatarekonstrukció, korhű jelmezben vonulás, történészek minden apró részletre kitérő előadásözöne, Lermontov-szavalás, Tolsztoj-felolvasás, Háború és béke filmmaraton, Kutuzov-hasonmás verseny, és vélhetőleg őfelsége Nyikita Mihalkov sem fog tétlenkedni, ahogy az ilyenkor elvárható. Természetesen a blogunk is készül majd a jeles napon meglepetéssel.

Az ünnepségsorozat nyitányaként - nahát, nahát - egy nyitányról írok.

Az amerikai filmgyártás elég hamar rászokott a nagy orosz klasszikusokra, mert az (új)romantikus zene bizonyult a legjobb hangulati aláfestőnek. Ha éppen nem volt pénz új kísérő zene megírására, akkor elővették a meglevőket: Vad és félelmetes éjszaka? - Jöjjön Muszorgszkij. Szerelmes andalgás? - Hallgassunk egy kis Prokofjevet. Karácsonyi hangulatra vágyunk? - Vegyük elő a jó öreg Csajkovszkijt. Hiányzik a szenvedély? - Pótoljuk Rahmanyinovval. Meglepő módon az utóbbi 10-20 évben is így megy, annyi különbséggel, hogy kevésbé ismert zenéket kell keresni a nagy oroszoktól, a már rongyosra hallgatott és használt Diótörő meg a Kiállítás képei helyett. És amilyen beszűkült a látásunk-hallásunk, ezekből az amerikai filmekből fedezzük fel azt, hogy milyen kincseket rejtenek még az orosz zenetárak.

A legjobb példa erre Dmitrij Sosztakovics 1. szvit varieté-zenekarra, 7. tétel, az ún. 2. keringő.