Pénteken meghalt a nagymamám.  Egy hónap híján 94 éves volt. Nővérem tibeti szokás szerint oldalára fordította ágyban fekvő apró kis testét. Egy kedves barátom „rip”-pel fejezte ki részvétét (állítólag ma ezt már mindenki érti „rest in peace” – azaz nyugodjon békében). Erdélyi ápolónője is hozzátette otthonról hozott ismereteit arról, hogy mit kell ilyenkor tenni. Úgy éreztem, elég nemzetközire sikerült a búcsúzás, pedig nagymama magyar volt, a háború után nemigen tartotta a zsidó szokásokat. Ha valamilyen más nép közel állt hozzá, akkor az egyértelműen az orosz.

Hitt a munkásmozgalomban és az oroszokban, mert számára ez a felszabadulást, a békét, a biztonságot jelentette. Büszke volt menyére, akit egyetlen fia ’65-ben hozott Magyarországra egyenesen Leningrádból, az egyetemről. Nagymama kiutazott az esküvőre, a menyasszonyi ruhát és a cipőt is innen vitte. Legközelebb, másodjára tíz év múlva, 1975-ben ment a Szovjetunióba, hogy nagypapával együtt meglátogassa a család orosz ágát Sztavropolban. Itt lakott bábuska és gyéduska a város szélén, a Krupszkaja utca 1-ben. A házat, amiben éltek nagypapa építette saját kezével. Nem tudom, hogy minden falusi ház ilyen nagyszerűen van-e kitalálva, de ez fantasztikus volt. Nem úgy értem, semmi luxus, a pottyantós wc kint a kertben, ahova egy hosszú pallón lehetett eljutni. Közvetlenül a kutya (Zsucsok) mellett, aki boldog-boldogtalant feldöntött, mielőtt az bespurizhatott volna a fa bodegába.  A falikút (értsd mosdó) szintén kint a ház oldalában. Csodálatosan kitalált kézi adagolású víztároló egy tál felett, amibe egyszerre maximum 2 liter vizet lehetett tölteni, és az alul úgy - és csak akkor - folyt ki, ha a tároló alján lévő lukat záró rudat felemeltük a tenyerünkkel…

Viszont volt egy hatalmas konyha, körbe kazettás ablakokkal, amibe a házba belépve közvetlenül jutott az ember. Itt élt a család, pedig volt egy nagy nappali is a ház mértani közepén. És volt benne több szoba is háziaknak, vendégeknek. Világítás nem volt mindenhol, csak ahol az ész megkívánta. A nagyszülők apró hálójában, vagy a több-hálószobányi kamrában minek?  A padló olajfestékkel volt lefestve és szőnyegek helyett többnyire vékony szivacsokat fektettek le szigetelésképpen. Az ágyak valamiért nagyon magasak voltak és jó szélesek, hárman is kényelmesen aludtunk benne. A tükör is magasan, de megdöntve volt felakasztva, így mindenki láthatta magát benne. Ezek persze csak részletek, a lényeg a kertben volt. A veranda előtti lugas, ahol egész nyáron az étkezések folytak, miközben a levegő minden molekulájában érezni lehetett a frissen letépett és felvágott uborka-, vagy az üzbég görögdinnye illatát. A kertben ribizli bokrok, gyümölcsfák, krumpliföld és miegymás volt úgy, hogy közben semmiféle látványos választék, út vagy ilyesmi nem határolta el őket egymástól.

És persze a „bánya” (az orosz szauna), egy szobányi kőépítmény, amit minden látogatásunk alkalmával legalább egyszer beüzemeltek. Ilyenkor kora délutántól egészen estig melegítették a kályhát. A gőzölés, szaunázás, fürdés és vesszővel paskolás este hét-nyolc órakor kezdődött és késő éjszakáig tartott. Utána mindenkit törülközőkbe és pokrócokba csomagoltak és így feküdtünk, amíg meg nem száradtunk. Aki bírta, egész másnap reggelig. 

Nagymama és nagypapa, orosz nagyszüleimmel valamiféle saját kevert nyelven értekezett. A nagypapák a sakkozás és vodkázás-, a nagymamák pedig az unokák mentén oldották a nyelvi nehézségeket. Boldogságos idők voltak…

Aztán a peresztrojka alatt a házat lebuldózerezték, rokonaimat beköltöztették a város közepére, egy lakótelep hetedik emeletére. Nem annyira vidám, de ők legalább megvannak még nekem. Nagyszüleim közül az utolsó is elment a múlt héten. Nyugodjon békében.