Amikor aktuális volt írtunk a télről, most pedig itt az ideje, hogy írjunk a tavaszról. És ha tavasz, akkor … Nem, nem, nekem nem rögtön a jól ismert rím jutott eszembe, hanem gyermekkorom vasárnapi  ebédjeinek hosszú időn át elmaradhatatlan kísérője, a szovjet filmsorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. „Az idő soha-soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat….”. Főszerepben Vjacseszlav Tyihonov, Bicskei Tibor…beszélő(!) Both Béla.

http://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

A film körül vannak érdekességek, például, hogy igaz történeten alapszik, hogy a 12 részes sorozatot három évig forgatták, (viszonyításképpen: ma egy nap alatt forgatnak le négy epizódot) és hogy maga a KGB megrendelésére készítették. Ennek ellenére az új rendezői felfogás szerint a német vezetést nem idióták és elmeháborodottak gyülekezeteként mutatta be, hanem okos, ennél fogva veszélyes emberekként. A történet 1945 tavaszán, a második világháború utolsó heteiben játszódik Berlinben, főszereplője Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer (ezredes), a német elhárítás magas rangú tisztje, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy valódi neve Makszim Makszimovics Iszajev és a szovjet hírszerzés ezredese. Biztosan mindenkinek más ugrik be a filmből, én tisztán emlékszem a jelenetre, amikor Kátya, a fiatal orosz rádiós kém lebukik, mert a német kórházban, szülés közben „mámocska”-jáért kiált, és később azzal zsarolják, hogy újszülött babáját meztelenül a hideg ablakpárkányra teszik étlen-szomjan és a baba ott sír… de Kátya hallgat. Vagy amikor Pleishner professzor csapdába kerül, mert a titkos jel - az égő gyertya az ablakban - kitudódott, és hamisan kap zöld utat. És akkor ő bekapja a lépcsőházban az egy szem vészhelyzetre tartogatott cián tablettáját… Megrázó jelenetek voltak, és tudom, hogy nemcsak nekem. Szüleim is és sokan az osztálytársak közül, izgultunk a szovjet hősökért, mert felszabadítóinkat láttuk bennük. Az életüket adták ezért az apró szomszédos, idegesítően arrogáns országért és annak veszélyeztetett állampolgáraiért. Tudom, hogy ez patetikus és nem kéne, de én ebben nőttem fel. Mert az én családomat valóban ők szabadították fel. És le kell szögeznem azonnal, hogy nem egy igazság létezik (ahány ember, annyi igazság), és még egy igazságot is lehet több szemszögből nézni, …de ez az én igazságom. Szeretem Stirlitzet, mert bátor, okos, megfontolt, áldozatkész és különben is sokkal jóképűbb, mint a mai James Bond-ok bármelyike. Ez tökéletesen átjött a konyhapolcon álló orosz hordozható kis tv tizennyolc cm-es monitorjáról. Biztosan nem mindenki szerette őt úgy, mint én, de az tuti, hogy akkoriban mindenki tudott Stirlitzről, Müllerről, Bormannról, Kaltenbrunnerről és a többiekről. Az élmény közös volt. És az már tényleg mellékes, hogy én nem ismertem olyan embert, aki Müllernek drukkolt volna…

                       

Annál frissebb hírek a sorozatot illetően, hogy a 90-es években végzett közvéleménykutatás szerint, a mozihősök közül, Vjacseszlav Tyihonovot látták volna legtöbben szívesen Oroszország elnökeként, nincsenek, de ha ezt komolyan vesszük, akkor Vjacseszláv Tyihonov lehetett volna az orosz Ronald Reagan… Viszont ez nem Amerika, Stirlitz nem lett államfő, csupán számtalan vicc forrása.