Állítólag nem egyedülálló jelenség az oroszországi, múzeumi négylábú munkatárs, engem mégis meglepett amikor megtudtam, hogy a szentpétervári Téli Palotában cica-őrszolgálat működik. … ö-ö-ö, én csak szerettem volna bemutatni pár orosz macskafajtát, ehhez gyűjtöttem éppen anyagot, s közben olvasom, hogy nemrég tartották meg idén negyedik alkalommal az Ermitázsban dolgozó cicák (örökbefogadó) napját. Utánanéztem. A hír igaz.

A Téli Palotába őrszolgálatra szóló szerződést még I. Péter cár kötötte a cicákkal a XVIII. században. Első partnere egy Hollandiából hozatott hatalmas kasztrált kandúr volt. Azóta a palotában lakó átlag hatvan macskának van saját sajtófőnöke, macska-felügyelője és macska-felelőse is. Mindannyian névvel és oltási könyvvel rendelkeznek. (Mármint a macskák. Nem a személyzetük.) Többségük a pincében lakik, de vannak akik az irodákban. Sőt, akad olyan példány is, aki egyenesen egy-egy irodai asztalra rendezkedett be.  A hierarchiában amúgy cári idők óta három csoportot különböztetnek meg. Léteznek az arisztokraták, ők az irodai cicák, a középosztálybeliek, akik az emeleteken dolgoznak és az alsó kasztbeliek. Ők a hatalmas pincében laknak, de naponta három munkatárs több alkalommal tesz látogatást náluk is. Hogy ki hova tartozik, azt leginkább az egyed jelleme, simulékonysága határozza meg. A hely szerinti szortírozás II. Katalin (az Ermitázs alapítója) nevéhez fűződik, aki nem szerette a cicákat, de szükségességüket belátta. Ez a motívum egyébként többször megismétlődött az évszázadok alatt, mert valahányszor eltávolítatták a cicákat, a palotába azonnal visszaköltöztek a patkányok és az egerek, akik nem kímélték a felbecsülhetetlen szépművészeti tárgyakat. A cicáknál jobb megoldást a mai napig nem találtak ki.

Voltam egyszer egy lakásban, ahol negyvenhat cica élt. Nem volt valami vonzó sem a látvány, sem a szag, de azt hiszem egy téli palotányi helyen nem feltűnő a cica-népsűrűség még hatvan egyeddel sem. Az ellátásuk.., aaz biztos nem két fillér. A legjobbat kapják mindenből. És ezt nagyrészt az ott dolgozók, kisebb részt pedig a látogatók finanszírozzák.

Húsz éve vannak macskáim és tudom, hogy ahol macska lakik, ott mindig történnek váratlan dolgok. Előfordult például, hogy az egyik emeleti cica, Máska éppen a Szovjetunió térképe mögé/alá szülte meg kölykeit. A térkép drágakövekből van kirakva, úgyhogy alaposan körberiasztózták. A múzeumőrök nem értek be újszülött négylábú kollégáikig, úgyhogy meg kellett várniuk, míg a picik a saját lábukon hagyják el a bombabiztos fészket. Akkor aztán jól összeszedték- és levittek a pincébe őket. 

Az Ermitázs munkatársai szerint a cicák legalább akkora – ha nem nagyobb – népszerűségnek örvendenek, mint az ott kiállított képek. Megbecsülésük teljesen indokolt, hiszen munkájukat, az orosz kulturális örökség rágcsálókkal szembeni védelmét fáradhatatlanul, lelkiismeretesen, precízen végzik nap nap után. Háromszáz(!) éves jelenlétük az épületben és a múzeumban nemcsak kívánatos, hanem legendás is.  Hatvan cica elnevezéséhez már jó fantázia kell! A tradicionális cicaneveken kívül művészekről, az antik világ isteneiről, országokról, államokról nevezik el őket.

A túlszaporodást sterilizálással oldják meg. Ennek ellenére, ha a populáció túlzottan feldagad – mert rendszeresen dobálnak be gazdátlan macskákat a palota kertjébe –, és az állatok elvesztik komfortérzetüket, a kompetens munkatársak örökbefogadó napot tartanak, ahol viszonylag sok négylábú talál gazdára, mert az Ermitázs-macskáknak magas az ázsiójuk.

Nem cicavízió! Ez valóság.