Oroszok

Amikor aktuális volt írtunk a télről, most pedig itt az ideje, hogy írjunk a tavaszról. És ha tavasz, akkor … Nem, nem, nekem nem rögtön a jól ismert rím jutott eszembe, hanem gyermekkorom vasárnapi ebédjeinek hosszú időn át elmaradhatatlan kísérője, a szovjet filmsorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. "Az idő soha-soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat….". Főszerepben Vjacseszlav Tyihonov, Bicskei Tibor…beszélő(!) Both Béla.

http://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

Egy héttel ezelőtti posztunkban bemutattuk Alekszandra Kollontaj témánkhoz kapcsolódó tevékenységét, a dolgozó nép nemi életének szabályait, s a filmes élmények ecsetelését is elkezdtük. A mai alkalommal továbblépünk filmes vonalon, ugyanakkor - mint azt kilátásba helyeztem - megismerkedünk egy sajátos erotikus tartalmú plakátkultúrával, demonstrálva Valerij Barikin munkásságának egy szegmensét.

Az erotikamentes filmek hosszú sorát a nyolcvanas évek végén törik csak meg a Szovjetunióban. (Egy kivétel van talán: a Satra A cigánytábor az égbe megy, ahol egy színésznő kivillantotta a mellét). Nem másról, mint A kis Vera (1988.; rend. Vaszilij Picsul) és az Intergyevocska (1989. Vlagyimir Kunyin azonos című elbeszélése alapján rend. Pjotr Todorovszkij) c. filmekről van szó.

Mi történik, ha művészek találkoznak filozófusokkal és kritikusokkal? A hatalom számára semmi jó, mivel a szabad gondolkodást követve közzé teszik, amit látnak, tapasztalnak. Mindezt nem akárhogyan, hanem nemzetközileg: számos fórumon, magas színvonalon és több nyelven. Ráadásul a médiumok száma szinte végtelen, legyen szó hírekről, színházról, filmről, akcióról, esszéről, vagy akár nemzetközi petíció aláírásáról. A mozgalom 2003-ban alakult Péterváron azzal a céllal, hogy a politikai elmélet, a művészet és akció eszközeivel tegyen hitet a kollektivizmus, az önszerveződés és a szolidaritás mellett. A platform teret ad a vele azonosuló egyéni művészeti akcióknak és a politikai irányítás alatt működő kisebb csoportoknak. A Sto gyelaty saját hírportált is működtet.

A nyugati sajtó a sto gyelaty (a csoport az angol átiratot használja brandként: chto delat) kérdést egyenesen Leninnek tulajdonítja (mint oly sok mindent), ami egy orosz (vagy az orosz kultúrát mélyebben ismerő) számára Csernisevszkij művét juttatja eszébe, ennek örökségét vállalja magáénak a csoport nem tagadva meg Lenint sem. A diskurzust, a széleskörű civil egyeztetést nem is kellene elvakult baloldaliságnak értelmeznünk, ha nem a mai orosz valóságból figyelnénk, ahol a különböző hangok egyetértésben olvadnak össze abban, hogy nincs szavuk a hatalommal szemben a saját országukban, amint azt a lenti filmben oly szépen megkomponáltak.

Elena elindított valamit, a film nemzetközi fogadtatása sorozatos elismerésben részesítette alkotóit a legkülönfélébb fesztiválokon Goa-tól Vancouver-en át Cannes-ig (Special Jury Prize). Zvjagincev pontosan egy éve 2011. január elején fejezte be a forgatást a Mosfilmmel. Elena hozzánk majdnem egy év elteltével érkezett meg, 2011. december 22-én volt a bemutatója. A film a mai orosz társadalom feszítő kérdésein, valamint a bűn és bűnhődés dialektikáján túl, erőteljesen épít a nőiség, az asszony problematikájára. Az orosz nő, mint áldozatkész, gondoskodó anya, illetve a férfi-női kapcsolatokban alárendelt szerepköre és a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás, a túlélés mestere örök téma a vásznon és azon kívül. A karaktert ezúttal újracsomagolva kaptuk: Elenát Jelena helyett, az észak-európai színvilágot és kompozíciót idéző újorosz filmben, aminek főszereplőjét, Nagyezsda Markinát Európai Film Díjra jelöltek.