Az egykori szovjet és számos mai orosz nyilvános vécé – bár a jelenség nem egyedi – bizony komoly kulturális sokkot okoz(ott) az először odalátogatóknak. Még mindig derekasan tartja a frontot az úgynevezett „taposós vécé”, bár a Toitoi típus szép lassan kiszorítja korábbi állásaiból. Talán nem mindenki bánatára. A alábbiakban közölt méltatás az általam már többször idézett Vasile Ernutól származik.
 


De előbb egy kis visszatekintés. A legenda szerint Vespasianusnak, a Flavius-dinasztia alapítójának jutott először eszébe közvécét alapítani Róma utcáin, mégpedig katonái számára. Mi több „a dolog elvégzését” még meg is adóztatta, amit a rómaiak négyévente fizettek. Amikor Vespasianust fia megfeddte azért, hogy emberi vizeletből keres pénzt, a császár az azóta szállóigévé avanzsált „a pénznek nincsen szaga” választ adta (pecunia non olet). Más hagyomány szerint a cserzővargák számára gyűjtötték hordókba a közvécék savas kémhatású „nedűjét”, és erre vetette ki az adót a császár.

A világ városaiban a központi csatornázás és a közvécék jobbára csak a 19. században terjedtek el. Az első orosz nyilvános vécét 1871-ben nyitották meg Péterváron: ez egy gödör volt, amely fölé egy épületet húztak, s még a fűtésről is gondoskodtak. Ennek sikerén felbuzdulva még 42 további köztéri vécé épült, természetesen a város legforgalmasabb pontjain. A korszak legendás közvécéjét A. I. Zazerszkij kivitelezte: ahogy láthatjuk, ez egy masszív tágas épület volt díszes téglaberakásokkal. Négy bejárata volt: férfi, női és a gyerekeknek is külön-külön. Idővel aztán az angol vécé is szép lassan beszivárgott orosz földre. Most viszont térjünk át a szovjet korszak emblematikus mellékhelyiségeinek leírására.

„Aki oda belép, az határozottan tegye, fürgén mozogjon, és vigyázzon, hova lép. A siker sokszor nagyfokú ügyességet feltételez. Gyakran kerül sor halasztásra vagy egyenesen a szándékról való lemondásra. A nyilvános tualettel zord csatát vív az ember, de tiszteli, mert e hely nélkül élete elképzelhetetlen. És a harc, a szag, a lét e szelete lassan belénk ivódik.

Volt ott, az egyik fal mentén egy lejtős csatorna (a férfiaknál), ahova nagy néha víz csöpögött. Vagy nem. Ez a vizelés helye. Az ellenkező oldalon padlóba vájt lukak, mély gödrök sorakoztak, mindkét oldalukon két-két talpnyommal. Csak semmi takarás. A jelzésértékű talpnyomok segítségével kellett a gödör fölött „sasoló” helyzetbe ereszkedni. Nos, bár már iskolás korában célozni tanult, a szovjet polgár itt valahogy mindig eltévesztette a gödröt. Az elvtársak fekáliája nem volt hajlandó a gödörben landolni és a Semmibe zuhanni. Ennél kicsivel több tiszteletre tartott igényt, inkább köztünk maradt, jelezvén: ő is létezik. Nem tudom, mire véljem, hogy mindez sikerült neki. A felszínen és közöttünk maradt.


 
Gondolom mondanom sem kell, hogy vécépapírnak és hasonló burzsoá tartozéknak ott nyoma sem volt, de még a vízcsap is ritkaságszámba ment. A nyilvános tualet az élet-halál harc, a nagy csaták helyszíne volt. Mi megpróbáltuk a salakot, valónk erzaccát a Semmibe vetni, mire ő hihetetlen erővel ellenállt. A csata, a csata helyszíne pedig lassanként belénk költözött.”