Oroszok

Likovék a sztálini terror elől menekülve rejtőztek el mélyen a szibériai erdőben a '30-as évek derekán, hogy aztán negyven éven át szinte semmilyen kapcsolatuk ne legyen a külvilággal. Pár napja a Smithsonian Magazin felelevenítette a Likov család történetét, amit a hazai sajtó is megírt. A kérdés amit látszólag senki nem tett fel, hogy mi van ma család egyetlen élő tagjával Agafjával, aki azóta is a tajga magányos lakója.

A titokzatos Genia Rubin 19o6-ban született Kijevben. Neve férfit rejt: Evgenyij Germanovics Rubinként látott napvilágot. Ifjúságát Moszkvában és Jekatyerinburgban töltötte, 1926 Sztanyiszlavszkij műhelyében dolgozott dekorátorként.

Később 1927-ben a szovjet hatalomátvétel után öt évvel Berlinbe menekült, és fejest ugrott a film világába. Mire Párizsba ért (két évvel később) már képzett fotógráfusként működött a mai napig egyik legmeghatározóbb (legalábbis a francia piacon) Pathé! filmstúdióban, hogy végül tapasztalatokkal felvértezve térjen vissza Berlinbe, ahol megnyitotta saját fotóstúdióját 1931-ben. Ismét Párizs következett, és a divat varázslatos világa, fotózott a Haarper's Bazaar-nak, a Femina-nak, az ausztrál The Home-nak, majd London beiktatásával (már a háború után) a Daily Expressnek. Párizs és a modern festészet sem hagyta hidegen, André Breton barátsága, a szürrealisták, mind hatással voltak rá, mind festőként, később pedig gyűjtőként. 1959-ben nyitotta meg saját galériáját Párizsban. A divatfotózást később a természet, és annak megzabolázott, ugyancsak divatosra igazított formái váltották fel: kertek, parkok, kastélyok, és műtárgyak kerültek lencsevégre.

Genia Rubin zseniális fotói most testközelből megtekinthetőek Budapesten, a Biksady Galériában. Megnyitó: Kedd este 18-2o-ig. Én ott leszek, Gingerina.

Hetven évvel ezelőtt, 1943. február 2-án ért véget a 200 napos sztálingrádi csata a szovjetek győzelmével. A városi és városkörnyéki harcokban összesen kétmillió ember esett el; a világtörténelem legvéresebb csatája eredményeként megfordult a 2. világháború menete, de még több mint két év kellett a békéig.

A fenti fotót Emmanuil Evzerihin, a híres szovjet haditudósító és fotóművész készítette, 1942. augusztus 23-án, a város teljes szétbombázása után. A háttérben a város pályaudvara ég, a kép előterében pedig a furcsa szökőkút maradványait láthatjuk. Három kisfiú és három kislány körtáncot járnak egy krokodil körül, mindezt varangyosbékák nézik tátott szájjal. A kép attól lett híres, hogy a gyermeki ártatlanság, a játékosság, a művészet és a háború kegyetlenségének ellentmondását kevésbé szokványosan, mégis mindenki számára átélhetően tudta megragadni. A sztálingrádi csata menetét ismerő nézőben felmerülhet, hogy talán az is közrejátszik ennek a képnek a szimbolikussá válásában, hogy a veszélyes fenevad közrefogása rímel arra, ahogyan a szovjet csapatok bekerítették Paulus katonáit.

Az igazi modern apa, egy külföldi Moszkvában, avagy oligarchák angol mestere: English Dad-del folytattuk a beszélgetést. Oligarchákról, az orosz dadusokról, és a kulturális különbségekről faggattam. A múlt heti bejegyzést ld. itt. A blog itt: www.englishdadinmoscow.com

(For the English version of the interview scroll)

Gingerina: A leírásod alapján úgy tűnik, mintha egyfajta burokban élnél. Enyhít ezen, ha külföldiekkel lépsz kapcsolatba, vannak helyi klubok, közösségek?

English Dad: Igen, rengeteg klub van itt. Először a Brit Nők klubjába léptem be, befogadnak férfiakat is, bár azt mondják hivatalosan nem. Nincsenek is itt férfiak. Én voltam az egyetlen férfi, amikor beléptem, majd két másik is csatlakozott. Rengeteg klub van: szoptatós klub, oda is be akartam lépni. No nem azért, hogy melleket nézzek, vagy szoptassak, hehe. Szóval vannak szoptatós klubok, kávés reggeli klubok, babacsoportok, nemzetközi nő klub. Időnként eljárok babacsoportokba. Rengeteg klub szerveződik a gyerekek, és a családok köré.

G: Hogyan boldogulsz orosz nyelvtudás nélkül? Jól tudom, hogy nem beszélsz oroszul?

E. D. Ezt mindig megkérdezik, de ez nem gond. Oroszország előtt Szlovákiában éltem és nem beszéltem szlovákul. Nem vagyok jó nyelvekben, nem szeretem a nyelveket, bár biztosan neki kéne állnom. Nem kell ahhoz oroszul tudni, hogy Oroszországban élj. Némi ésszel és megfigyeléssel általában ránézésre meg tudod mondani, hogy ki beszél angolul. A harminc alattiak kicsit, vagy nagyon jól beszélnek angolul. A negyven alattiak esélyes, hogy egyáltalán nem vagy nagyon kicsit tudnak angolul. Nem is kell angolul beszélned. Használhatod a kezed, például amikor tojást akarok venni, a boltban csirkehangot utánzok, mint amikor éppen tojik, és a boltosnő nevetve érti meg, hogy tojást akarok venni. Tanár vagyok, angolt tanítok, kicsit színésznek is kell lennem: használom a kezem, a mimikám, nem szükséges, hogy oroszul tudjak. Időnként persze előnyös lenne, hogy közelebb tudjak kerülni a kultúrához. Ha jobban meg akarod érteni a kultúrát, segít, ha beszéled az oroszt.

Meglepetés: leleplezzük englishdad igazi arcát!

Nehezen jövök ki abból a flashből, amit a múlt héten Natalia Avszeenko és többi szenzációs (sport)társa okozott számomra. Azzal, hogy veszik a bátorságot és egy nagy levegőt, és alámerülnek az ismeretlenbe, úgy 100-125 méter mélyre a vízfelszíntől. Oda, ahol nincs fény, nincs hang - légy se rebben -, ahol egyedül vannak számomra elképzelhetetlen magányukban. Ahol átlényegülnek, eggyé olvadnak az őket körülvevő közeggel. Kicsit megszűnnek létezni. Azóta úgy nézem az utcán velem szembejövőket, hogy vagyunk mi (én és a szembejövők) és vannak ők: a szabad emberek, akik idejük nagy részét víz mellett, vagy talán éppen vízben töltik és úgy úsznak, mintha delfinek lennének. Ők mások.