Nyár van. És ha nyár, akkor utazás. És ha utazás, akkor nekem elsőre mindig gyermekkorom ismétlődő élménye, az oroszországi rokonlátogatás jut eszembe… Az út rendszerint a Ferihegyen kezdődött. Elkésve, hullafáradtan és rendkívül feszülten. Gyermekfejjel persze azt hittem, hogy csak azért, mert korán kellett kelni és egy-két óra megreggelizni, kitakarítani a lakást, levinni a szemetet és leadni a kutyát. De ma már tudom, hogy rengeteg – ennél sokkal meghatározóbb – bizonytalansági tényező okozta szüleimben a feszültséget. Más idők voltak akkor…

Mondjuk a repülő mindig megvárt minket, mert négy főt nem hagytak csak úgy itthon, drága volt a jegy ahhoz. Sőt, rendszerint külön kisbusszal vittek ki, ami alatt a földi utaskísérő vagy nagyon megszídott bennünket, vagy éppen együttérzett velünk. Ez az átadott ajándékcsomagtól is nagyban függött. Számomra az őrjítő félelem ott kezdődött, ha már rajta ültünk az Iljusin vagy Tupoljev típusú gépen. Egyáltalán nem azért, mintha azok bármivel rosszabbak lettek volna, mint a mai Fokkerek és Boeingek, csak hát az a testidegen állapot, hogy nem éri a lábam a talajt…

Egyébként úgy tudom, hogy a pilóták nagyon is szerették az orosz gépeket, mert elnyűhetetlenek voltak és mindent kibírtak. Később egy könyvben aminek az volt a címe, hogy Légi katasztrófák azt olvastam, hogy az orosz repülők valóban a legmesszemenőbbekig megbízhatóak, apróbb változtatásokat azonban eszközöltek az évek során. Például megfigyelték, hogy több esetben az utasok közül akkor is mindenki bennveszett az égő gépben, amikor az a kényszeredett földet érés után még az percekig nem gyulladt ki, és elméletileg el lehetett volna hagyni az utasteret. Ennek az volt az oka, hogy az ülések túl közel voltak egymáshoz, és a bennük lévő vízszintes merevítő a földre éréskor/ütközéskor eltörte az emberek sípcsontját. Jajj.

Szóval megérkeztünk Moszkvába, a Seremetyevo vagy Domogyedovo reptérre… Sose fogom elfelejteni azt a képet, ami ott fogadott minket. Hihetetlen tömeg, amit sorban álló és földön fekvő emberek képeztek. Azonban akár álltak, akár feküdtek, az arcok közös érzelmeket tükröztek, végtelen elcsigázottságot és szorongató aggodalmat. A talpon állók hatalmas és folyamatos szervezkedésben voltak. Mindenki veszekedett mindenkivel, a civilek győzködték a pultokban ülőket, vagy éppen szaladtak az egyenruhás ügyintézők mellett/után. Mi is nekikezdtünk a csatlakozás megszervezéséhez. Már megtalálni a járatért felelős supervisort a hatalmas reptéren sem volt egyszerű. Aztán valahogy át kellett adni a direkt neki hozott ajándékot, hogy ő a lehető legnagyobb jóindulattal intézze a jövőnket befolyásoló telegramokat, faxokat és telefonhívásokat, és hogy a lehető legrövidebb idő teljen el a szabadságból reptéri várakozással. Gyerekként persze azt értettem meg, hogy az utazás az egy ilyen dolog. De ma már több információval bírok, és én is vinnyogva nevetek barátaimmal, amikor kiderül, hogy Szovjetunióban mindenki ugyanúgy szaladt szüleivel és a bőröndökkel a kifutópálya szélén dekkoló repülőhöz, mert az úgy volt, hogy attól, hogy az embernek volt jegye, még egyáltalán nem volt biztos, hogy felkerült a gépre… és akkor lehetett várni egy újabb fél napot. Olyan tempóban kellett tehát a termináltól a géphez – a megfelelőhöz – csomagostúl odafutni, hogy biztosan kapjunk helyet…nem lehetett elegánsan megoldani. Volt úgy, hogy nem is sikerült. Ilyenkor mi is összetolt székeken töltöttük az éjszakát sokad magunkkal és a rémisztő aggodalommal, hogy holnap sem biztos, hogy másképp lesz.

…De aztán mindig lett valahogy, elrepültünk Sztávropolba és két fantasztikus hét után kezdődött minden elölről…