Többször rangsoroltam már magamban a szakmákat nehézségük szerint. Általában költözés közben merült ez fel, mert ilyenkor mindig megállapítottam, hogy a világon a második legnehezebb munka valószínűleg a költöztetés. Fiatalemberek emeleteket rohangásznak le-fel zongorával, barokk franciaággyal, vagy éppen egy fatörzzsel a hátukon…. nem semmi. De! Őszintén, mindig meghagytam az első helyet egy másik szakmának, aminek képviselőivel soha életemben nem találkoztam és bányát sem láttam még saját szemmel, mégis úgy gondolom, hogy az első legnehezebb foglalkozás a világon a bányászé.

Oroszországban, Szibériában számtalan bányász-város van, melyek alatt sok szén található. Ha nem lenne ott szén, város sem lenne. Sőt, ha majd elfogy a szén, ezek a városok is el fognak tűnni. A szép az, hogy ezt mindenki tudja, így élnek ott az emberek. 

Barátom járt arrafelé és így mesélt róla:

„A városi autóbuszon ülve rácsodálkoztam a simára borotvált, nagyon sápadt arcú emberekre. Figyelmemet nem is annyira sápadtságuk, mint inkább feketén világító szemöldökük és szempilláik kötötték le. Erre a furcsa látványra csak később kaptam magyarázatot. Tudniillik a bányászok szempilláira és szemöldökére rátapad a szénpor, mert annyira finomszemcsés, hogy beleragad a szőrzetbe és vízzel le sem lehet mosni. Olyan, mint egy tökéletes smink.

Már leereszkedés előtt, az átöltözés alatt kiderült számomra, hogy a bánya nem vidámpark, nem szellemvasút, vagy múzeum. A bányászok nyugodtan öltözködtek, viccelődve beszélgettek egymással. Minket a bányamérnök kísért és folyamatosan magyarázott nekünk. Először is mindent levettünk magunkról és felöltöztünk bányászruhába: alsóruhát, speciális, meleg nadrágot és kabátot vettünk fel, aztán kapcával áttekertük a lábunkat és magas gumicsizmát húztunk. A fejünkre puha pamutsapkát kellett felvenni, olyasmit, amit a római pápa is hord és rá a sisakot, igaz valamiért lámpa nélkül. Pedig a lámpában van az egész kvintesszenciája. De aztán kiderült, hogy vár ránk még egy különös rituálé, ami mindent megmagyaráz. A lámpát egy speciális helyen, egy speciális ablakon keresztül, speciális lámpás-hölgyektől kaptuk, akkumulátorokkal együtt. Az akkumulátort az övünkre kellett akasztani, a lámpát pedig a sisakra erősíteni. Aztán leereszkedtünk. Olyan mélyre, hogy el sem lehet képzelni.

Csak ereszkedtünk lejjebb és lejjebb és lejjebb… Az összes pince, verem, múzeumi alagsor, amikben valaha is jártam, mind eltörpültek, aztán egyszerűen kitörlődtek a múltamból. Egy elég jól megvilágított helyre érkeztünk, ahol sokan voltak és egyáltalán nem volt hideg vagy nedves a levegő.

Hát ezért nem akar senki a felszínen dolgozni - mondta a mérnök, látva, ahogy tekintgetünk jobbra-balra. Többen voltunk kirándulók. A felszínen, télen mínusz harminc fok van, nyáron plusz harminc, szél, eső, nappalok, éjjelek. Itt viszont mindig jó az idő és tizenegy fok van.

A mérnök elmesélte, hogy régebben lovak dolgoztak a bányákban, de ma már minden másképp van, hogy hetven év alatt attól a helytől, ahol a bányát alapították, több kilométerre eltolódtak a munkák, és hogy több generáció alatt felfoghatatlanul sok szenet hoztak a felszínre. Közben sehogy sem tudtam magamban elképzelni azt a mélységet, ahol éppen tartózkodtunk. Feszülten gondoltam rá, erősen koncentráltam, de hiába. Mentünk, mentünk, lábunk alatt cuppogott a víz, az alagút végtelennek tűnt, lámpáink fényét elnyelte a sötétség, ami előttünk egyeduralkodóan kitöltötte a teret. Kétoldalról és felülről köröskörül a csillogó szén. Mentünkben időnként találkoztunk egy-egy csoport dolgozó emberrel. Ilyenkor köszöntünk egymásnak és mentünk tovább. Aztán megérkeztünk oda, ahol a sínek kezdődtek. Beültünk az apró kis vagonokba. Olyan apró, helyes kis kocsik voltak, hogy ha felállították volna őket valamilyen városi parkban sínestől, gyerekeket lehetett volna rajtuk kocsikáztatni. Sokáig utaztunk. Utána újra gyalog mentünk tovább. Mérnökünk magyarázta közben, hogyan épül fel a bánya, és hogyan történik a szén kitermelése. Angol felszereléssel és angol rendszer szerint dolgozunk. A mi fejtő-rakodó gépeink sem lennének rosszak, csak folyton eltörnek. De az angol technika jó. Ők adják a gépeket nekünk is, az afrikaiaknak is és ausztráloknak is. A belgiumi bányák nem is igazi bányák. Az ukránok is csak kínlódnak. Alig maradt szenük. Bányáik nagyon mélyek és van, hogy csak hatvan centiméteres a szénréteg, de akkor is kitermelik. Hatvan centi, el tudják képzelni? Ott nem lehet ám úgy járkálni, mint ahogy mi itt sétálunk. Ott az emberek kúsznak. Nálunk két méter, mégis elégedetlenkedünk. Így beszélt s ment előre. Úgy tűnt, rendes léptekkel s közben nem is világított a lába elé. Ment, beszélt szuszogás nélkül, de mi alig bírtuk tartani vele a lépést. A víz meg cuppogott alattunk, lámpáink fénye ide-oda cikázott messze előttünk, vagy megtörve vibrált a szénréteg lehasításainak élein. Felettünk pedig a tömegek. Különböző rétegek, talajvizek, agyag és termőtalaj rétegek, a felszínen valamilyen nyírfa vagy nyárfaerdő.

Még ott a föld alatt a bányában felfedeztem azt, ami meggyőzött mérnökünk őszinteségéről, amikor arról beszélt, hogy a föld alatt jobb dolgozni, mint a felszínen. Megláttam és megértettem azt a precízen összeszervezett földalatti struktúrát, amit tudományosan, bányamérési törvények szerint alkottak szakszerűen és művészien. Rendet láttam. Ésszerű rendet kapkodás és pazarlás nélkül. Persze nem emberi körülmények között zajló munkának voltam szemtanúja, magát a munkát látva megértettem, hogy ez nem egyszerűen nehéz, hanem embertelenül nehéz munka. Láttam a bányászokat munkafolyamat közben.

Amikor fönt voltam, amikor utaztam a városban, csak egy elkárhozott várost láttam. Pajtákat, sufnikat, garázsokat, alacsony házakat, sötét, büdös átjárókat. Nem túl vidám tekintetű, sápadt arcú férfiakat feketével élesen körberajzolt szemekkel, akiknek már akkor, amikor még iskolába jártak egyértelmű volt, hogy a föld alatt fognak dolgozni, mert az apjuk is ott dolgozik és a nagyapjuk is ott dolgozott. És mindenki erről beszélt és beszél az iskolában és otthon is. Beszélnek bányász dinasztiákról és hogy a megbecsült munka…, de a lényeg mégis az, hogy milyen más lehetőségeik is lennének? Láttam és tudtam, hogy a városban majdnem minden férfi iszik. Sokat iszik, boldogtalanul és állandóan.

De ott lent minden másképp van. Ott feltárult a kultúrája annak, amit egészében úgy hívunk „bányászat”. Ott érződött a tradíció, megfontoltság és szigorúság. És azok az emberek, akik fent a városban rendezetlenül nyüzsögtek, ott a föld alatt összeszedettek, fegyelmezettek, szűkszavúak és kétségtelenül profik voltak. Volt bennük tartás, büszkeség, még talán lelkesedés is.” (E.Grishkovets nyomán)