Oroszok

Oroszországról, az oroszokról mindenkinek markáns véleménye van. Ez nálunk, Magyarországon fokozottan igaz, és kivételesen nem csak azért, mert a magyar ember úgy általában mindenhez ért – legyen szó a politikától a focin át az árvízvédelemig bármiről – hanem mert történelmileg úgy alakult, hogy sokáig többet kellett velük foglalkozni a mindennapi életben, mint az sokaknak kedvére lett volna.

Vizuálisabb olvasóink kedvéért – és hogy életben tartsuk a kötelező kínos költői képek alkalmazásának gyakorlatát ¬– mondhatnánk, túl sokáig és túl közelről éreztük magunkon az orosz (egyébként szovjet, de ne vesszünk el a részletekben) medve bűzös leheletét. Negyvennyolc, ötvenhat, nyolcvanhat és a kötelező oroszórák kitörölhetetlen emlékeket hagytak a kollektív emlékezetben.

Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a fent említett markáns vélemény sokszor nem éppen pozitív. Sőt, merjük kimondani, egyenesen negatív. Szakkifejezéssel élve, olybá tűnik, a magyar társadalom erősen russzofób. Itt aztán vége is lehetne a történetnek, hiszen a blog szerkesztőségébe való bekerülésnek egyértelmű feltétele volt az Oroszország iránti szimpátia és elképzelni sem tudok magasztosabb célt annál egy blognak, mint megváltoztatni egy nemzet viszonyát egy másikhoz és segíteni túllendülni a történelmi traumákon.

Csak hát a helyzet szerintem korántsem ennyire drámai. Egyrészt a történelmi sérelmeket igenis gyógyítja az idő. Másrészt, ami első ránézésre russzofóbiának tűnhet, sokszor csak pár makacs sztereotípia. De hát mi mást is lehet mondani pár szóban egy országról, mint sztereotípiákat? Jómagam az elképzelhető legoroszbarátabb környezetben születtem és nőttem fel, sok orosz emberről mondhatom, hogy a barátom, többször is volt szerencsém huzamosabb időt is Oroszországban tölteni, és mégis ha megkérnének, hogy három szóban jellemezzem az országot magam sem mondanék mást, mint hogy hideg, Putyin és vodka. Esetleg, csak annyit – egy jéghideg putyinka.

A viccet félretéve a sztereotípiák persze tudnak ártalmasak lenni, főleg ha nem társul hozzájuk némi további ismeret, vagy legalább annak a belátása, hogy amit elképzelünk az nem az ami van. De a ló túloldalára sem szabad átesni. Az általam mélyen tisztelt Szvák professzor – az ELTE Ruszisztikai Központjának igazgatója – „Nagy baj-e szeretni az oroszokat?” címmel tartott remek előadást a Kutatók Éjszakáján, de én végig arra gondoltam, helyénvalóbb lenne a kérdés: nagy baj-e nem szeretni az oroszokat. Mert miért kellene szeretni őket? És miért pont az oroszokat? Egyáltalán, lehet szeretni egy egész népet, országot? Hogyan? Kalinyingrádtól Vlagyivosztokig, Anna Akakijevnától Jaroszlava Jaroszlavovnáig, mindent-mindenkit?

A russzofóbia ellenszere nem a russzofilia, össznemzeti szinten legalábbis biztosan nem. Bár a blog szerzőit biztos sokszor tetten lehet majd érni az oroszok iránti elfogultság bűntettében és szubjektív vélemények hirdetésében, ugyanezt botorság lenne másoktól is elvárni. Mi lenne, ha inkább a realitásoknál maradva mernénk nagyokat álmodni? Célokból pedig nincs hiány. Egy élvezhető alternatívát nyújtani a sokszor sok böszmeséget összehordó mainstream médiával szemben. Elültetni a gondolatot, hogy az olyan idézeteket, mint hogy „Oroszország olyan talány, amely egy rejtély mélyén titokzatosságba burkolózik”, meg hogy „Oroszhont ész nem éri fel” nem szó szerint kell érteni. Érdekes, izgalmas, szerethető dolgokat megmutatni. Betekintést engedni a sztereotípiák mögé. Megértetni, hogy az oroszok ugyanúgy normális emberek, mint mi, vagy éppen ugyanúgy nem azok. Ha mindebből időről-időre valami összejön, már nem dolgozunk hiába.