Oroszok

Szergej Bobovnyikov régiségkereskedő és alighanem a sikeresebb fajtából, már ha abból indulunk ki, hogy 2002-es válása után egy több, mint 50millió forint értékű ingatlant vett magának. A 20. század elején épült és az orosz Art Deco stílusjegyeit magán viselő ház rezidenciáit anno természetesen felparcellázták apró társbérleti lakásokká, de Bobovnyikov egy egész lakást megszerezett és ő maga is csak a válaszfalak lebontása után döbbent rá, milyen monumentális a lakás. Állítása szerint ekkor döntött úgy, hogy a Moszkvában ma divatos csili-vili modern dizájn helyett inkább retrósra veszi a figurát és a kora Sztálin-korszak szellemében rendezi be a lakást.

Vladimir Tsesler elmúlt hatvan, kopasz, de van copfja és sárga cipőt hord. Fülbevalója is van, meg egy sudár fiatal felesége és egy hatéves fia, akit tavaly, minszki kiállításán ki is állított. Vannak, akik szerint ő a legjobb alkotása.

Végtelenül ötletes, fantáziadús, kreatív és jó humorú művész, akit a hétköznapi dolgok foglalkoztatnak és persze a haza. Budapesti kiállításának megnyitóján - amin a belorusz nagykövet beszélt - találkoztam vele, és kiderült, hogy a művész kedves, szerény ember, bevallottan munkamán.

Múlt héten Moszkvában kiosztották az egyik legnevesebb orosz kortárs művészeti kitüntetésnek számító Kandinszkij-díjakat. A grúz származású orosz médiamogul, Salva Breusz által létrehozott díjat története során először megosztva ítélték meg az AES+F alkotócsoportnak és Grisa Bruszkin szobrásznak, akik így osztozni voltak kénytelenek a húszezer eurós díjon, a legjobb fiatal művész díját Dmitrij Venkov nyerte. Bár a díjra a Pussy Riot is pályázott a botrányos punkegyüttes még a legjobb harmincöt közé sem került be.

A tízezer eurós összeget bezsebelő harminckét éves Venkovot "Bezumnije podrazsatyeli" (vagyis Őrült utánozók) című félórás áldokumentumfilméért tüntették ki, mely egy fiktív a moszkvai autópálya körgyűrű mellett élő primitív, hulladékfeldolgozásból élő közösséget elemez, melynek a zaj miatt eltorzult kommunikációs formái és gépkultusza nagy izgalmat vált ki az őket elemző antropológusokból. A dokumentumfilmes eszköztárra építő film görbe tükröt tart a modern tudomány és azon belül is a vizuális antropológia elé.

A művészet a népé.

Képzeljünk el egy vándorcirkuszt. Vagy inkább egy teherautót, amiben együtt utaznak műalkotások, kurátorok és művészek, keresztül-kasul Oroszországon. Egy varázsdobozt, amelybe bebújva kubista formákon, a sztálinista barokktól a népiesen át a szocialista realizmusig mindenfajta ihletésű alkotásnak helye van.

Az oligarcha feleségekről tudjuk, hogy szépek. Azt is tudjuk, hogy szeretnek pénzt költeni. Az sem nagy újság, hogy a divat világában sikeresek: hiszen legtöbbjük (ex)modell és szereti a szép ruhákat viselni, tervezni, vagy éppen írni róluk. A művészeti mecenatúra üdítő jelenség a palettán, pláne, ha az Egyesült Királyság harmadik leggazdagabb embere (néhány éve még a leggazdagabb) pénzeli, méghozzá Oroszországban.

Gigantikus projektbe fogott Dása Zsukova, a focicsapatáról, és a világon a legnagyobb jachtjáról elhíresült Roman Abramovics párja. A harmincegy éves Dása Moszkva egyik legmerészebb és véleményem szerint legmarkánsabb beruházását hozta tető alá: valódi, friss, ropogós Kortárs Művészeti Központtal ajándékozza meg Oroszország fővárosát, méghozzá olyan helyszínen, ami több mint húsz évtizede csupán fáival lehel friss levegőt a szmogos fővárosi keringésbe.