Oroszok

Miért jó az orosz tengerparton nyaralni?

Mert ott nyaral a Cseburáska is.

A mindent elsöprő szerelemről másnak Rómeó és Júlia jut eszébe, nekem Anna Karenina. A szenvedélyről sokan Sharon Stone-ra asszociálnak az Elemi ösztönből, én Tatjana-ra az Anyeginből. A hűségről nekem nem Lessie, hanem Fekete fülű fehér Bim ugrik be elsőre. Többségük (a háromból kettő) belehal kínzó érzelmeibe. Számomra ez természetesen nem arról szól, hogy ennyire gyengék lennének, hanem ellenkezőleg. Saját tapasztalataim szerint az oroszok erősek, bátrak, bevállalósak. Legalábbis, ami az érzelmeket illeti, mindenképpen.

A mustár az egyik legerősebb fűszer az orosz konyhában, valóságos ökölcsapás az agynak, ha jól van elkészítve már az illatától is könnybe lábad az ember szeme. Sült húsokhoz a létező legjobb fűszer.

Az orosz mustár iránt szentimentális érzelmeket táplálok, hiszen életem egyik legjobban sikerült átverésének emléke fűződik hozzá. Alighanem minden gimnáziumi osztályban van egy-két szerencsés flótás, akinek a szülei túláradó szeretetük jeléül még 16-17 éves korában is rendszeresen csomagolnak tízórait. Na, nálunk ez az ember én voltam és gimnáziumi éveim jelentős része azzal telt, hogy próbálom elfogyasztani a napi három melegszendvicsem anélkül, hogy konfliktusba kerülnék a méltatlankodó tanárokkal és az irigykedő osztálytársakkal, legtöbbször nem túl sok sikerrel. Körülbelül ugyanerre az időszakra tehető az orosz mustár újrafelfedezése családunkban, amelynek létezéséről anyám persze mindig is tudott, de ami a 2000-es évek második feléig nehezen volt beszerezhető itthon.

A csíny maga felettébb primitív és kidolgozatlan volt. A szokásos három melegszendvicsem mellett egy napon vittem egy negyediket is - vastagon megkenve anyám frissen elkészült legerősebb orosz mustárjával, amit aztán nagylelkűen felajánlottam a mindig éhenkórász haverjaim egyikének. A tervbe két hiba csúszott. Az egyik hiba az volt, hogy addigi smucigságommal élesen ellentétben álló nagylelkűségem gyanút keltett barátomban és követelte, hogy az első harapás legyen az enyém. A saját magam által ásott verembe végül csak azért nem estem teljesen bele, mert tudtam hova kell harapni és hogy mire számítsak és így könnyeim jelentős részét sikerült visszafognom. A másik hibát pedig ott követtem el, hogy minderre egy matekóra kellős közepén került sor. A történet további részeire már csak az elfojtani próbált hisztérikus nevetés ködén át emlékezem.

Az imént találtam rá véletlenül egy szép és izgalmas facebookos rajongói oldalra, a "Русская душа. Sentimento ruso"-ra. Magam is hónapok óta hétről-hétre készülök írni az orosz lélekről, de a téma grandiózussága, beláthatatlan mélysége mindig megijeszt és ilyenkor leblokkolok. Őszintén kíváncsi lettem rá, hogy ki az a bátor, aki meri alkalmazni ezt a címet (Az orosz lélek) és főleg, hogy mire…? Aztán amikor az üzenőfalra feltöltött 475 képet megnéztem, döntő többségüknél nagyokat bólogattam és közben dünnyögtem magamban, "hátezaz", "errőlvanszó", "pontosan", "tényleg". Egyszerre volt nehéz - mert sok a jó fotó - és könnyű kiválasztani azt a hármat, amikről tudom, hogy mindazok, akik voltak a valahai Szovjetunióban hasonlóképpen reagálnak majd. Akik pedig nem voltak, azok is, mert tökéletesen látszik rajtuk, hogy az ott egy más, egy karakteres, őszinte, egyszerre naiv és kegyetlen világ.

Zdravsztvujtye, mozsno po-ruszki! - mondja kedvesen a fiatal pincérlány, amikor meghallja, hogy a lányommal oroszul színezünk. A férjem éppen két pizzát rendelt tört olaszsággal. Később a pultban álló magas szőke nővel elegyedek szóba, pontosabban ő beszélget a lányommal, oroszul. Sört csapol, s közben krokodilosat játszanak. - Si, si, arrivo subito - szól ki a kollégájának. Kijevből érkezett, hátrahagyva férjet, gyereket. A helyszín Észak-Olaszország bugyra.