A mindent elsöprő szerelemről másnak Rómeó és Júlia jut eszébe, nekem Anna Karenina. A szenvedélyről sokan Sharon Stone-ra asszociálnak az Elemi ösztönből, én Tatjana-ra az Anyeginből. A hűségről nekem nem Lessie, hanem Fekete fülű fehér Bim ugrik be elsőre. Többségük (a háromból kettő) belehal kínzó érzelmeibe. Számomra ez természetesen nem arról szól, hogy ennyire gyengék lennének, hanem ellenkezőleg. Saját tapasztalataim szerint az oroszok erősek, bátrak, bevállalósak. Legalábbis, ami az érzelmeket illeti, mindenképpen.

Ha csak arra gondolunk, hogy hány fiatal lány követte, otthon (a Szovjetunióban) megismert magyar szerelmét Magyarországra. Én rengeteg ilyen asszonyt ismerek. A Kőrösi Csoma Sándor Kéttannyelvű Gimnáziumban, ahova jártam és ahol a tantárgyak felét oroszul tanultuk, minden negyedik tanuló mamája orosz volt. Azóta sokuk elvált. Nem az esetleges név-, vagy érdekházasságból való szabadulás miatt - mert persze ilyen is volt -,  hanem azért, mert egy vegyes-házasság nagyon nagy teher mindkét fél számára. Úgy értem nagy teher volt abban az időben, amikor a haza-váltás egyben a mindennapi/heti/havi kapcsolatok megszűnését is jelentette.  Látogatóba persze lehetett menni, de hát hányszor egy évben?!

Az én mamám 1965. augusztus 13-án érkezett Budapestre. A papám családja azonnal befogadta őt, de ez – mára sok sztorit ismerek – egyáltalán nem volt általánosnak mondható. A régi család elvesztésén, az új családba való beilleszkedés nehézségein kívül - mintha ez nem lenne önmagában is több mint elég -, a magyar nyelv ismeretének hiánya is nagy kihívások elé állítja egy fiatal házasság mindkét résztvevőjét. Embert próbáló feladat lehet mind férjnek mind ifjú feleségnek úgy élni boldogságban, hogy gyakorlatilag teljesen függ egyikőjük a másikjuktól. Ennek legfőbb oka sokszor nem is az anyagi függés (a mamám már szeptember 1-én már munkába állt), hanem az emberi kapcsolatok, barátságok hiánya. A vegyes házasságokból hamar gyerekek születtek és a fiatal orosz nők végképp elszigetelődtek a többi embertől. Ez most persze túlzóan drámainak tűnik, de ha belegondolunk tényleg így volt. Gondolom, a játszótéren találkozhattak más anyukákkal, de az új barátságok kialakulásához nemcsak a szimpátia, hanem a közös nyelv is szükséges. Az otthoniakkal nem tarthatták a kapcsolatot, mert hazájuk „büntette” őket. A telefonálás nagyon drága és nehézkes volt, ráadásul még telefon sem feltétlenül akadt minden háztartásban. A mamám orosz. Hogy hova valósi, azt nehéz egy mondatban megfogalmazni, mindig ott élt, ahova az állam éppen dologra irányította nagypapámat. Pereboriban született, de ennek nincs nagy jelentősége, mert a család az azt megelőző hétig Usenkában lakott, és anyu még egész pici volt, amikor átköltöztek Sztávropolba, hogy ott építsék újra a várost a háború után. A család egyébként is szétszéledt, mert az otthon maradt gyerekeket a moszkvai és leningrádi egyetemi évek után szanaszéjjel küldte a haza. Nem tudom biztosan, de ennek egyik oka az lehet, hogy a szülőktől messze élő, gyökértelen fiatalok így nagyobb eséllyel találtak biztonságra a mindent irányító pártban. De ez most nem tartozik szorosan ide…

Szóval anyu, mint a többi orosz fiatal nő kuriózumnak számított. Szép volt, olyan más, sajátságos szófordulataival szórakoztató, alázatos és türelmes. És persze rendkívül magányos. De erős, elszánt, aminek segítségével megtalálta helyét itt Magyarországon. Persze a mai napig akcentussal beszél és annak ellenére, hogy kulturáltabban és választékosabban fogalmaz, mint sokan, mégis az emberek félnek nevetni szóviccein, mert nem tudják, hogy szándékosak-e. A válással nemcsak férjét, de tulajdonképpen baráti körét is elvesztette, mint sok hozzá hasonló nő. Leánykori nevét nem vette vissza, mert hogyan is venné az ki magát, viszont rátalált más itt élő oroszokra, akikkel azóta is ápolja a barátságot. Mára többet élt itt, mint ott és magyarnak érzi magát. Ezt még én is furcsállom néha, de a foci eb-t nézve, végül is arra jutottam, ha Balotelli olasz, Selassie pedig cseh, akkor a mami is lehet magyar.