Az imént találtam rá véletlenül egy szép és izgalmas facebookos rajongói oldalra, a „Русская душа. Sentimento ruso”-ra. Magam is hónapok óta hétről-hétre készülök írni az orosz lélekről, de a téma grandiózussága, beláthatatlan mélysége mindig megijeszt és ilyenkor leblokkolok. Őszintén kíváncsi lettem rá, hogy ki az a bátor, aki meri alkalmazni ezt a címet (Az orosz lélek) és főleg, hogy mire…? Aztán amikor az üzenőfalra feltöltött 475 képet megnéztem, döntő többségüknél nagyokat bólogattam és közben dünnyögtem magamban, „hátezaz”, „errőlvanszó”, „pontosan”, „tényleg”. Egyszerre volt nehéz - mert sok a jó fotó - és könnyű kiválasztani azt a hármat, amikről tudom, hogy mindazok, akik voltak a valahai Szovjetunióban hasonlóképpen reagálnak majd. Akik pedig nem voltak, azok is, mert tökéletesen látszik rajtuk, hogy az ott egy más, egy karakteres, őszinte, egyszerre naiv és kegyetlen világ.

Gyönyörű! Valóban pont ilyen (volt). Semmi csomagolás, semmi vakító külcsín, a lényeg maga a portéka, a matéria. Imádom, hogy a sziljotkát (sós hering) például úgy árulják, hogy a konzervben – régen többkilós kiszerelésben lehetett kapni – a halak egészben, tulajdonképpen feldolgozatlanul hevernek. Egyik ismerősöm szerint ez pont olyan, mintha a hentesnél a marhalábszárat szőröstül-patástul árulnák, hogy majd elbíbelődik vele a háziasszony, amikor nekiáll pörköltöt főzni. Nem tudom, hogy a mai napig léteznek-e ehhez hasonló boltok, de gyanítom, hogy igen. A polcokon konzervek, lábasok, cigaretta, szappan, lejjebb pedig papírba csomagolt karamell. A kisebb városi boltoknak általában két ablakuk van rácsokkal, az ajtón hosszú retesz és az eladónő feltétlenül steppelt mellényt visel. Nagyapám mesélte, hogy annak idején, ha az ember meglátott egy üzlet előtt kígyózó sort, gondolkodás nélkül beállt, mert nyilván valami hiánycikk (deficit) érkezett. Egyszer úgy vásárolt két teáskannát, hogy fogalma sem volt se neki, sem az előtte állóknak, hogy mit lehet kapni, de ha már állt egy órát, tényleg hülyeség lett volna nem többet venni egyszerre.

Aljosa nevű emlékmű a II. Világháborúban elesett katona emlékére. Hát nem aprózzák el a dolgot... Az a két kis pont a dombon, az két ember. A szobor egyébként Murmanszkban található, amiről azt olvastam, hogy a németek, terveik szerint villámgyorsan június 29-re virradóan foglalták volna el, és már a győzelmüket ünneplő esti bankettre is készen voltak a meghívók, csak arra nem gondoltak ezek a szerencsétlen, precíz emberek, hogy az orosz térképeken jelölt autóút egyszerűen nem létezik. Így nem jutottak el a városig. Később persze porig bombázták a kikötővárost, de elfoglalni sosem tudták. Aljosa pedig egy létező személy, szovjet katona (név szerint Alekszej Szkurlatov), aki azonban több évig nem jött rá, hogy a szobor őt ábrázolja. Ha egy turista hazajön Oroszországból, általában annyit mondhat ezekkel az emlékművekkel kapcsolatban, hogy „hát, egy hatalmas szobor”. De hogy valójában milyen érzés egy ekkora monumentum előtt állni, azt csak az tudja, aki már látott ilyet élőben. Itthon a Szoborparkban az egyik nagy kedvenc (minden értelemben nagy), a Felszabadító szovjet katona is mindössze hat méteres. És ez a méretbeli különbség nagyszerűen rímel arra, hogy míg nálunk a szovjet hősi emlékművek a feldolgozandó múltat idézik, a volt Szovjetunióban ez a jelen. És ez így van jól!

A harmadik helyre én az orosz macit tettem. Ö-ö, hát, azért, mert …rögtön látszik, hogy orosz! Hosszan gondolkodtam és többeket megkérdeztem arról, hogy honnan lehet tudni azonnal egy rajzfiguráról, hogy orosz. A tökéletes választ egyelőre nem találom, úgyhogy mindenki megfejtését/megközelítését szeretettel várom arra, hogy mitől ismerjük fel az orosz rajzfigurát…