Egy közhely: nem vagyunk egyformák. De igaz! Még egy: a korral előrébb haladva egyre nehezebb felkelteni az ember érdeklődését. Legalábbis rám ez is igaz. Éppen ezért, ha ez mégis megtörténik velem, az meghat, átjár, feltölt és boldoggá tesz. Na és mert, bár mind mások vagyunk, de a közhelyek mégis többnyire mindenkire érvényesek (feszülő ellentét), gondolom, hogy nemcsak nekem okoz nehézséget valami ütős, új értékre találni a kulturális kínálatból. Rengeteg orosz kortárs író van, de honnan tudhatnám, hogy melyik fog felrázni, magával ragadni, elvarázsolni… Hogy biztosra menjünk, javasolom, válasszuk a fiatal szibériai bölcsész-író-előadóművész-dramaturg-pantomimost, Jevgenyij Griskovecet.

 

Hét évvel ezelőtt láttam őt a Trafóban, a „Hogyan ettem kutyát” (Как я съел собаку) c. előadásával, amiben személyes élményeit meséli el nagyon szórakoztatóan. Nem tudtam róla semmit akkoriban, a darabot egy tökéletes véletlen folytán néztem meg. Az viszont már nem volt véletlen, hogy másnap is elmentem, a rákövetkező évben is és a rákövetkezőben is. Hozzáteszem, egyre nehezebb volt a bejutás, és míg első ízben oda ültem a nézőtéren, ahova csak akartam (legalábbis a sor tekintetében), utószor már a lépcső mellett kellett állva végignéznem az előadást. De nem panaszkodom!

Hogy mitől különleges és felejthetetlen élmény őt látni színpadon, azt már százan száz helyen megírták. Magyarul korábban megjelent egy könyve, „Az ing” (Рубашка), azóta azonban már három másikat is megírt. Honlapján (www.odnovremenno.ru) oroszul ezek mind olvashatók, vagy be is szerezhetők persze. Hangvételük őszinte, lírai s közben mégis teljesen hétköznapi.  

„Folyók” (Реки) c. kisregényét Kijevből hazafelé a vonaton olvastam el, és észre sem vettem, hogy eltelt a nap. Saját bevallása szerint egy több száz oldalas művet készült írni, de csupán egy viszonylag rövid elbeszélés lett belőle, ami érzésekről, emlékekről, identitásról szól. Gyerekkorról, művészettel való találkozásról, örökségről, betegségről. Olyasmikről, amikről rettenetesen nehéz beszélni, nehéz megfogalmazni, szavakba önteni őket. Ebből fakadó bűbájos „dadogása” mellett is azonban tűpontosan megfogalmazott belső rezdüléseket ír le, amik érzelmi tolulást okoznak az olvasóban, mert rendre felismerjük benne magunkat.

 „… A nagy rádiónak - amelyik nagyapa szobájában állt - kivilágított részén voltak felírva különböző városok. Jó nagy rádió volt faborítással. Szép volt, masszív és …régi. Már akkor régi volt, amikor én gyermekként nézegettem. Jó érzés volt bekapcsolni. Elfordítottam a gombot, mire az finoman felsisteregett, és kigyulladt a zöld varázsszem. Egy pár másodperces késéssel, réz színű fénnyel kivilágosodott a sávkereső lapja. Az volt a legjobb, amikor a sötét szobában kapcsoltam be. Ilyenkor különösen szép és titokzatos volt. A rádió mellett térdepelve tekergettem a sávkereső gombját. Egy piros rudacska mászkált ide-oda. És a skáláján városok nevei. Riga, Minszk, Kijev, Berlin, Varsó, Helsinki… még Mexikó is. A városok között pedig csak a recsegés és sistergés, olyasmi, mint a kandallóban égő tűzifa ropogása és a csőben süvítő szél hangja. Azokban az időkben nagyon drága volt egy ilyen rádió, úgyhogy nem is mindenkinek volt. Manapság a tehetősebbeknél értelemszerűen a kandallók töltik be ezt a szerepet. Azok is világítanak, sisteregnek, ropognak és alkalmasint süvítenek…

__________________________________________

Azt a rádiót, amit valójában hallgattam, azt a készüléket nem tudom felidézni. Nem jut eszembe, hogy hívták. Emlékszem, hogy volt egy antennája és három gomb felül. Sokat hallgattam, de hát nem a készüléket hallgattam, hanem ami szólt belőle. Ezért nem maradt meg bennem a készülék maga, pedig annyira szerettem hallgatni, amikor beteg voltam.

Betegség… furcsa dolog… Egy különös állapot és elfoglaltság. Valahol ott bent zajlik. A szervezetben legbelül. Olyan, mintha nem is lenne hozzám semmi köze, mint például az időjárásnak vagy az évszakok váltakozásának. Volt, hogy nem is vettem észre, hogy a betegség már bennem van… Ültem, játszottam a játékaimmal, vagy valami mást csináltam, lehet, hogy kicsit bágyadt voltam, vagy nem volt étvágyam. Ilyenkor anyu azt mondta: „Olyan bágyadt ez a gyerek, vagy csak nekem tűnik úgy?” Aztán rátette a kezét a homlokomra, majd apámat vagy valaki mást is megkért ugyanerre.

- Ó-ó-ó! Hát lázas - mondta valamelyikük.

Körülvettek, tanakodni kezdtek… És akkor elkezdődött a betegség. Borogatásokkal, bedörzsölésekkel, hideg fonendoszkóppal, amit a doktor a mellemhez és a hátamhoz nyomott, kanállal a szájamban, ami fájdalmasan nyomta nyelvemet, és a rövid hűsülést hozó frissen felvert párnával. A betegség nem is a betegség érzetével volt kínzó, hanem maga a fekvés fárasztott, untatott a korlátozottság, az erő és a vágy hiánya.

     Később, amikor már iskolába jártam, a betegség a nyári szünidő kiegészítőjévé vált. Igaz, volt, amikor tényleg rosszul voltam. Annyira rosszul, hogy lehetetlen olvasni vagy akár csak tévét nézni. Amikor csak fekszel mozdulatlanul, és érzed, ahogy szenved és émelyeg a tested. Kezeid, lábaid mozdulatlanok, és valótlanul távol vannak tőled. Az ember tarkója belesüpped a párnába, és csak a szeme forog körbe-körbe, időnként lassan pislog egyet. De az is inkább olyan lassan, beteges mozdulatokkal, mintha homok került volna a gépezetbe, vagy elfogyott volna a kenőolaj.

     Ilyenkor csak feküdtem, kiszáradt ajkakon keresztül lélegeztem, nézegettem a függöny ráncait, a szekrényajtón lévő karcolásokat, vagy csak egyszerűen a plafont bámultam. És akkor a fehér plafonon felfedezett különböző kis dudorok, mélyedések, pontok, apró repedések, foltok néha valahogy összeolvadtak egy-egy arccá vagy egy állat pofájává. És ha egyszer egy ilyen arc kirajzolódott, akkor az többé már el nem tűnt. Akármikor újra meg lehetett találni. Vagy nézegettem a tapétát, számoltam valamelyik visszatérő díszítő elemét. Vagy hallgattam a rádiót. Valamilyen elnyújtott angol detektívregényből készült, véget érni nem akaró rádióműsort. Élveztem az általam ismeretlen, idős színészek hangját, akik érezhetően lubickoltak az angol arisztokrata szerepekben, vagyis próbáltak a lehető legbársonyosabb hangon, lassan beszélni, affektálni, és minden második szó után azt mondták: „Szö-ö-ör”. Gyönyört okozott hallgatni az angol neveket, városok és utcák, kocsik, italok és gyümölcsök neveit, például ilyet, hogy:  „Már tizenöt óra harminc van greenwichi idő szerint”.  És a magas láztól beindult a fantáziám. A plafonról lemásztak az árnyak. Az ablakon behúzott a kora téli szél, az élet és a betegség végtelennek tűnt, akárcsak az egész világ.”