"A kommunalka a szovjet élet kiváló metaforája: a kommunalkában ugyanis lehetetlen az élet, ugyanakkor másféle élet sem lehetséges, mert a kommunalkából gyakorlatilag nem lehet elköltözni. Ez a kombináció tehát, hogy így élni lehetetlen, de másképp élni is lehetetlen, nagyon pontosan leírja a szovjet életszituációt. A szovjet élet egyéb formái, mint például a láger, nem egyebek, mint a kommunalka különböző megjelenési módjai. Azt hiszem, egy nyugati ember egyszerűen képtelen felfogni, hogyan tudják emberek saját magukat ilyen kínlódásra, ilyen tömeglétre kárhoztatni: volt módom erről megbizonyosodni, amikor nyugaton kommunalka-installációkat csináltam. Hogy mindenki egy konyhában főzzön, egy vécére járjon: ez egyszerűen nem fért bele az emberek fejébe.
A kommunalka centrális tere a folyosó és a konyha. A folyosón minden kitudódik, ami a szomszédoknál zajlik. A konyha viszont nem egyszerűen a főzés helyszíne, hanem afféle agóra, ahol a köz ügyeit megtárgyalják, ahol a lakókat érintő döntéseket hozzák, ahol a hatalom képviselőivel találkoznak. De ez egyúttal a civakodások, veszekedések és megbánások tere is." Ilja Kabakov

Francoise Huguier: Kommunalka, 2008

Egyrészt semmi különleges nincs abban, hogy emberek, családok összeköltöznek egy közös lakásba. Másrészt viszont a kommunális lakás (oroszul: коммунальная квартира, röviden: коммуналка, és bizonyára helyesebb lenne társbérletnek fordítani, ahogy azt Kulcsár István is javasolja, de úgy nem jön át az egész hangulata) a szovjet időkben a lakáshiányra adott kényszerű és drasztikus válaszból a létezés sajátos formájává intézményesült.

Jó, ha nagyon keressük, akkor már az 1860-as évek Csernisevszkij-rajongó fiataljainak kommunaszerűségeiben is fellelhetjük az előzményeit, de az igazi kommunalka 1918-ban jön létre. Egy polgári család lakásába beköltöztettek 4-5 családot, akiknek a szűkös szobácska, ami nekik jutott is több volt, mint amiben addig laktak. Vagy nem. Hiszen mindenki ilyenbe költözött, alulról, felülről egyaránt. Mindenesetre a közös előtér, konyha, wc, mosdó, folyosó és privát szobák felosztás lett az általános. Egészen a 60-as évekig ezeket az együttéléseket tekintették a lakásgondokra adott válasznak, csak az 1957-ben mondja ki a vezetés azt, hogy a kommunalka nem a megoldás, hanem maga a probléma - és belekezdenek a lakótelepek építésébe.

Ha két posztszovjet író beszélget, akkor előbb-utóbb szóba kerül a kommunalka, és hamarosan rájönnek, hogy mennyire jól működik a világ szinte minden fontos dolgára metaforaként. A művészet? Hát persze, Bahtyin is megmondta Dosztojevszkij-elemzései nyomán, hogy akkor érjük el a legnagyobb művészi hatást, ha összezárunk társadalmilag és alkatilag idegen embereket. Az ellenzék? Naná, semmi közös nincs bennük, csak a helyzet sorsolta egymás mellé őket - pont, mint a kommunalkában. Kommunalka a Nyugat, mert ők a kíváncsi szomszédok, kommunalka a Kelet, mert állandóan vizsgálják őket és ezért folyton színészkedni kell.

Pétervárott viszont nem ilyen költői a helyzet, a kommunalka nagyon is a mindennapok része. Május 15-én a város vezetése ismertette, hogy állnak a 2008-ban elkezdett kommunalka-felszámoló programmal. Röviden: sehogy. Jelenleg 104 677 kommunális lakásban több, mint 600ezer pétervári él. Az elmúlt 10 évben 16ezer kommunalkát sikerült felszámolni. Idén - egymilliárd rubelből - 750-ből lehet jobb helyre költöztetni a lakókat. Vagyis ha sikerülne ezt a tempót tartani (és nem sikerül, mert egyre több pénzért egyre nehezebb megoldásokat találni), akkor is a következő 100 évben a kommunalka része lesz az életnek. Közben persze a szovjet idők romantikus, filmekben és regényekben megörökített kommunalkája radikálisan átalakult: többé már nem a társadalmi osztályok találkozóhelye, az életutak időszakos kereszteződésének terepe; a kommunalka egyre inkább a leszakadt, elszegényedett emberek utolsó állomása.