Gyerekkorom kedvenc tévéműsorai közé tartozott a Játék határok nélkül – a mai napig a fülemben cseng Gundel-Takács Gábor izgatott kommentárja, kívülről fújom Marc-Antoine Charpentier Te Deumát és gyerekkorom komoly traumái közé sorolom a műsor becsődölését. El lehet képzelni micsoda izgalomba jöttem pár éve, amikor az orosz Egyes tv-csatornára tévedve fura jelmezekben, vicces versenyeken résztvevő emberekre akadtam. A Bolsije gonki vagy a Nagy Verseny a Játék határok nélkül legújabb reinkarnációja, amely egyes országokban a mai napig él és virul, sőt látszólag népszerűbb, mint valaha.

A Játék határok nélkül elődje a francia Intervilles nevű vetélkedő volt, amiből állítólag maga Charles de Gaulle javaslatára csináltak nemzetközi vetélkedőt, eredetileg a francia és német nemzetek összebarátkozásának segítésére, később számos más európai ország részvételével. A franchise azonban 1999-ben becsődölt és, mint európai vetélkedő megszűnt létezni. A hatalmas jelmezekben csetlő-botló emberek azonban több nézőt vonzanak annál, hogy hagyni lehessen egy ilyen ötletet veszni, és 2005-ben újraindult a sorozat, ám immáron interkontinentális csapatokkal, Oroszország, Kína, Ukrajna és Franciaország részvételével.

Bár a show magja, tehát az alapvetően vicces sorversenyekre épülő feladatok megmaradtak, az új show számos téren eltér a régitől. Még a Játék határok nélkül fontos célja volt, valamiféle európai összetartozást elősegíteni, például a bemutatott városokkal és alapvetően amatőr résztvevőkkel, a Bolsije gonki fő célja a nézettség növelése. Ezért aztán nem a Novoszibirszk-alsó SE lelkes tagjai alkotják az orosz csapatot, hanem profi sportolók, olimpikonok és egyéb celebritások. A legnagyobb csillagok egyébként a VIP-szurkolótáborban kapnak helyet, ahol olyan arcok csápolnak teljes transzban az éppen versenyző orosz játékosért, mint Andrej Arsavin vagy éppen Nyikolaj Valujev. Persze a még aktív sportolók nem veszélyeztetik testi épségüket egy tv-program kedvéért, de ott vannak, interjúznak, lelkiekben támogatják a csapatot.

Mert a testi épség bizony gyakran veszélyben van a Bolsije gonki adásaiban. A műsor csúcspontja a bikás szám, amikor a soros fantáziadús feladat elvégzését egy a játéktéren rohangáló bika-gyerek nehezíti. A még látszólag serdületlen állat szarvát igyekeznek tompítani a komoly sérülések elkerülése végett, de a ránézésre is vagy kétmázsás bika rendszeresen átgyalogol játékosokon, igazi izgalmakat és drámát varázsolva a tv képernyőire.

Fontos változás a Játék határok nélkülhöz képest, hogy a Bolsije gonkiban teljesen elveszett a játék nemzetközi jellege. Az orosz adást nézve a többi ország válogatottja látszólag csak azért van ott, hogy legyen az oroszoknak kivel versenyezniük, és – végső soron – kiket legyőzniük. Nem tudni a többi csapatnak kik a tagjai, honnan jöttek, hány évesek, tulajdonképpen lehetnének fizetett statiszták is, akik csak a dráma miatt szorítják meg az orosz csapatot, legalábbis tekintettel arra, hogy az elmúlt nyolc évadból hatot az oroszok nyertek. Persze nem állítom, hogy bunda az egész, minden elismerésem az orosz csapat tagjaié, de tény, hogy egyik-másik adást nézve felmerül a kérdés, nem veszik-e túl komolyan a játékot. A legutóbbi adásban csaláson kapott kínaiakon például úgy felháborodott az orosz stáb, hogy látszólag készek lettek volna megszállni Mandzsúriát.

Ugyanakkor, ha túl tudunk lépni a fanatikus orosz győzni akaráson és egy jó adag nacionalista maszlagon, (a műsor szerkesztői nagy hangsúlyt fektetnek az orosz büszkeség és nemzeti egység érzéseire), akkor egy alapvetően szórakoztató show-t kapunk. Elvégre a különböző módon akadályoztatott emberek halálra menő küzdelme már kétezer éve is nagy buli volt – mostanában legalább kevesebb vér szokott közben folyni.