Azt beszélik, hétvégére eljön hozzánk a szibériai tél. Ijesztően hangzik, annyi szent. S mivel híján vagyok saját tapasztalatnak, ezért inkább Jevgenyij Griskovec barátom szavait idézem az igazi szibériai télről.

 „…Egész biztos nem olyannak képzelnek egy szibériai téli napot, mint amilyen az valójában. Olyan sötét reggelt nem tudnak elképzelni, amikor a fagyos köd nem is a levegőben lóg, hanem közvetlenül az ember szemére tapadva tompítja látását. Az emberek felhúzott gallérral, dérrel fedett lehajtott fülű sapkában, behúzott nyakkal járnak az utcán. A fák vékony jégruhában dermedten állnak és fehéren csillognak, fagyott törékenységükben mintha még csilingelnének is. Ahogy talpunk a havat éri, az halkan sivít, mintha csikorgásából kivonták volna az alacsony frekvenciát. A buszmegállóban az emberek topognak, sáljaikat, kesztyűiket szájuk elé tartva veszik a levegőt, mögöttük az újságos bódé fehéren világít, mint egy jégdomb. Az autók kipufogtatott gáz- és gőzpárája azonnal átalakul fagyos köddé, elhomályosítva mindent.

S mégis, minden hang és csikorgás ellenére, az egész városban hallani lehet a csendet. A fagyokban uralkodó csendet. Olyat, ami a városon túl, kint a mezőkön, az erdőkben lakik. Ott, ahol érthetetlen, hogy hogyan, de a májvirágban megél egy ritka nyúlfaj meg egy furcsa madár, amelyik valamiért nem repül el melegebb vidékre. Ott, ahol a város felé közeledő repülő először bukkan elő az alacsony, jeges ködfelhőből. Az a bizonyos csönd ez, amiben hallatszik, hogyan nő és vastagszik a jégtakaró a folyón.

Ez a csönd kitölti a hangok közötti teret, s azonnal elfojt bármilyen más hangot. Ezt még a fagyos síneken zörögve, csörömpölve futó jéghideg villamoson is lehet hallani, amin állva melegebb mint ülve. Az ablakokon vastagon ülő, fénytelen jégtakarón jól látszanak a karcolások, amiket korábbi utasok firkáltak leheletük párájába. Szóval a zörgő, csörömpölő, csattogó villamos, az állandó zaj ellenére mégis hallani a városban a csendet. Na ilyen a hideg. A Hideg.

Már a  hőmérő számai  önmagukban is ijesztőek, vagy ha hallod a  rádióban, hogy  kint      -42°С van. Szörnyű ilyenkor kilépni a lakásból. A legrosszabb az első lépés, az első levegővétel. De aztán… megteszed, lépsz egyet, beleszippantasz a levegőbe, s kiderül, hogy nincs is semmi baj, nem történik semmi. Nincs is hideg. Tényleg!

     Emlékszem, amikor először ittam vodkát, féltem tőle. Még gyermekkoromból emlékeztem arra, hogyan torzultak el tőle felnőtt, erős férfiak, köztük nagyapám és apám is. Eszembe jutott az, ahogy a törékeny hősnők vagy külföldiek köhögtek, fuldokoltak a vodkától az orosz filmekben. Még a könnyük is kicsordult. Attól tartottam, hogy én sem fogom kiállni a próbát. Aztán töltöttek nekem, úgy elég sokat, elutasítani, elfutni nem lehetett, magam is éreztem, hogy ez fontos állomás az életemben, nincs visszaút. És akkor…fogtam a poharat, felemeltem…és már ittam is A vodkát. Kiderült, hogy nincs is benne semmi szörnyű! Könnyedén csúszott le a torkomon, s nem történt semmi, ez a vodka… ezzel az ízzel megy tovább az élet.

Hát pont így van ez a faggyal is. Olyan, mintha nem is lenne. Mint mikor bemegy az ember a szaunába, és alig hiszi, hogy a hőmérséklet majdnem forrásponton van, miközben a száraz forróság elérkezik hozzá és átöleli… Ilyen a fagy is.  Kilépsz a lakásból, és még nem értél el a szomszédos házig, amikor már kesztyűs kezed automatikusan az arcodhoz emeled, betakarod vele az orrodat, a nyakad és vállaid szinte maguktól húzódnak fel.” 

Pont ilyennek képzeltem...

 Szóval ijesztő, semmi kétség (minden ismerősöm erről beszél), de a lényeg, hogy csak bele kell vágni, mert hamar kiderülhet, hogy nem is annyira félelmetes… Jó kirándulást kívánok a hétvégére!