Oroszok

A tekintetekkel játszó Nyikita Nomerz

Ugyan kedvelem a galériák pezsgő vibrálását egy-egy megnyitón, mégis sokszor azon kaptam magam az utóbbi időben, hogy inkább befelé mosolygok, kacagok a kopott, megunt pózokon, amikből mulattató helyzetkomikumot faragok magamban. Kissé spiccesen az is kedvelt szórakozásom, gondolom nem vagyok ezzel egyedül, hogy ál-megjátszva pózolok én is, miközben tudom, hogy csupán provokáció, ártatlan játék ez részemről, mivel előre tudom az összes mondat, gesztus, dialógus elejét, közepét, végét. A képek, installácók kedves hangulatában mártózom meg, az önkitárulkozást és igyekezetet megtisztelve. Igazi friss, autentikus élményt sokszor az utcán talál az ember, legyen az egy utcazenész dalba fojtott másnapos szerelmi bánata, egy jól sikerült kaligráfia a falon, vagy egy szépen megkomponált DIY ruhadarab a villamoson, egy nagyon dögösre alakított bringa a körúti forgatagban, vagy egy csontig hatoló vers a hajléktalan újságban.

A street art-nak a város kopott, leromlott, unalmas tereinek újra/átértelmező funkciójáról felesleges sokat beszélni, a lényeg, hogy messze túlmutat azon, hogy valaki unalmában felfirkál egy nemi szervet a lift falára, de még azon is, hogy bajuszt rajzol a plakáton pózoló bikinis nőnek, vagy politikusnak (aktuális kampánytól függően). Oroszországban a közelmúltban szervezték meg Európa két legnagyobb street art fesztiválját.

Stan One és Max.

Nyár van. És ha nyár, akkor utazás. És ha utazás, akkor nekem elsőre mindig gyermekkorom ismétlődő élménye, az oroszországi rokonlátogatás jut eszembe… Az út rendszerint a Ferihegyen kezdődött. Elkésve, hullafáradtan és rendkívül feszülten. Gyermekfejjel persze azt hittem, hogy csak azért, mert korán kellett kelni és egy-két óra megreggelizni, kitakarítani a lakást, levinni a szemetet és leadni a kutyát. De ma már tudom, hogy rengeteg - ennél sokkal meghatározóbb - bizonytalansági tényező okozta szüleimben a feszültséget. Más idők voltak akkor…

Még tart a londoni olimpia, de az már most látszik, hogy véget ért egy nagy korszak az oroszoknál. Kiderült, hogy amikor a volt szovjet sportolók kiöregedtek, a régi műhelyek felbomlottak, az államvezérelt sportnak is vége lett. Persze még működnek a régi reflexek, jól elzavarják a sportvezetőket, kijelölnek majd egy bizottságot, hogy vizsgálja meg tüzetesen, miért nyertek ilyen kevés aranyat. Pedig ezt már Pekingben is láthatták volna: az, ami a szovjet időszakban csábító volt a sportolói létben, az ma már nem annyira, nem úgy vonzó. Ha ki lehet menni külföldre tanulni, meggazdagoni, akkor rendben. De addig se kelljen elviselni az embernek Trefilov-típusú edzőket, akik még mindig azt gondolják, hogy addig kell ordítani a sportolóval, amíg ijedtében nem győz. Nem véletlen, hogy a londoni orosz győztesek közül jópáran nemzetiségiek (akiket amúgy, amikor éppen nem büszkék rájuk, lenéznek, a mélyorosz rasszisták meg is vernek), pl. egy dagesztáni fiatalnak még mindig a szabadság útja a sport. Ugyanígy a nők előretörését is meg lehet érteni.

A következő összeállítás ezért egy letűnt korszaknak is emléket állít. 1996-tól 2012-ig veszi szemügyre, kik a legnagyobb orosz olimpiai férfi sportolók, az alfahímek.

12. Ivan Uhov - magasugró

A fentiekre rácáfolva Ványa igazán egy mai sztár. 2008-as részegen bemutatott ugrása nagy kedvenc volt a neten. Az edzőjének, a 2000-es olimpiai bajnok Szergej Kljuginnak minden trükköt be kellet vetni ahhoz, hogy ne tiltsák el tanítványát. Enélkül is kilógott az orosz atléták rendezett világából, pl. többször felszedett, majd leadott húsz-harminc kilót. Saját magát nem tekinti sportolónak, csak egy srácnak, aki szeret ugrálni. Igazából ki sem jönne a szobájából; ha a felesége nem rángatta volna ki, most is nyomatná a World of Warcraftot. Ja, és utálja a napfényt, komoly eredményeket eddig fedettpályán ért el. Talán a rossz időjárás tehet arról is, hogy Londonban leiskolázta a mezőnyt. Egy hónappal ezelőtt az orosz nemzeti bajnokság nagyobb csatát hozott.

A nalicsnyik teljes jelentése (faragott) keret, az orosz faépítészetben az ablakot és az ajtót (kívül vagy akár belül is) körülvevő faragott díszítés. Története és kivitelezése igen nagy múltra tekint vissza, ami magában foglalja a pogány és keresztény szimbolikát, különböző vidékek és korok stílusait. Persze, mint a legtöbb dolognak, van egy meglehetősen profán és egyszerűbb funkciója: az ablak és a fal közötti rést hivatott befedni, egyszóval szigetelés.

Miért nem tört be az orosz microchip a világpiacra? Mert nem fért ki a gyárkapun! - szól a vicc és lássuk be, az orosz monumentalizmusnak tényleg nagy hagyományai vannak. Ebben a szellemben választott magának orosz szuvenírt olvasónk és Facebook-csoportunk aktív tagja, Szőke Ferenc, aki egy egypudos girjával tért haza Pétervárról.

Hallottál már őrültebb szuvenírről? Nálatok is van egy jellegzetes szovjet/orosz tárgy otthon? Írd meg nekünk a történetét levélben, hogy te lehessél a jövő heti vendégszerző.

________________________________________________________

Aki járt már külföldön, az tudja, hogy szokás hozni valami kis emléktárgyat, egy kis ízelítőt az itthon maradtaknak. Én idén is Szentpéterváron nyaraltam, és mivel már annyi minden van itthon "otthonról", ezért megleptem magam modern korunk legnagyobb őrületével, egy hőn állított girjával. Ez egy egyszerű, anno takarmány mérésére szolgáló, manapság pedig a fitnesz-bolondok, és harcművészek kiegészítő sporteszközeként teret hódító egy pudos (16kg!) súly.