Oroszok

Fogj egy oligarchát, és fuss! lehetne a címe Jelena Perminova új életének. A szibériai szépség tizenhét évesen drogdílerkedésbe keveredett, akkori, tizenöt évvel idősebb pasija őt használta fel kiskorúként diszkódrogok terítésére a helyi menő klubokban. Jelena édesapja akkor gondolt egyet, és írt az egyik Duma-képviselőnek, aki éppen akkoriban terjesztett elő egy enyhítést szorgalmazó igazságügyi javaslatot. Alexandr Lebegyev mellesleg az egyik legbefolyásosabb oligarcha, ex-KGBs, Oroszországban (Mihail Gorbacsovval) az ellenzéki Novaya Gazeta (ennek volt szerkesztője, riportere Anna Politkovszkaja) egyik tulajdonosa.

Úgy alakult az életem, hogy most ismertem meg Viszockijt. Persze hallottam már őt és róla; Vannak tőle bakelit lemezeim; Papám anno magnószalagra énekelte pár dalát, mert ennyire tudott vele azonosulni; Ismertem az arcát, láttam róla fényképeket, tudtam, hogy Marina Vlady volt a szerelme és hogy korán halt…, de most ismertem meg őt. A Szovjetunió emblematikus figuráját, az össznépi Vologyát, az orosz bárdot.

Az amerikai filmgyártás elég hamar rászokott a nagy orosz klasszikusokra, mert az (új)romantikus zene bizonyult a legjobb hangulati aláfestőnek. Ha éppen nem volt pénz új kísérő zene megírására, akkor elővették a meglevőket: Vad és félelmetes éjszaka? - Jöjjön Muszorgszkij. Szerelmes andalgás? - Hallgassunk egy kis Prokofjevet. Karácsonyi hangulatra vágyunk? - Vegyük elő a jó öreg Csajkovszkijt. Hiányzik a szenvedély? - Pótoljuk Rahmanyinovval. Meglepő módon az utóbbi 10-20 évben is így megy, annyi különbséggel, hogy kevésbé ismert zenéket kell keresni a nagy oroszoktól, a már rongyosra hallgatott és használt Diótörő meg a Kiállítás képei helyett. És amilyen beszűkült a látásunk-hallásunk, ezekből az amerikai filmekből fedezzük fel azt, hogy milyen kincseket rejtenek még az orosz zenetárak.

A legjobb példa erre Dmitrij Sosztakovics 1. szvit varieté-zenekarra, 7. tétel, az ún. 2. keringő.

Ezúttal nem a tengeralattjáróról lesz szó, ugyanis a Vörös Október egyike Oroszország legrégibb cukrászüzemeinek. Az alábbiakban érdekes adalékokat olvashatnak kalandos történetéről, munkatársairól, működéséről.

Az alapítást időpontját 1851-re datálják, amikor a Németországból érkező Theodor Ferdinand von Einem, hogy szerencsét próbáljon, megnyitotta cukrászüzletét Moszkva egyik legfrekventáltabb utcáján, az Arbaton (ne feledjük azonban, ekkor még Pétervár a főváros). A krími háború (1853-56) idején a hadsereg beszállítójává avanzsált, s innentől meredeken ívelt felfelé a pályája. 1869-ben társul hozzá az ugyancsak német származású kereskedő, Julius Heuss: ekkor már a legmodernebb felszerelést rendelik meg nyugatról, s egyre nagyobb területet foglal el gyáruk.

Az alapító atyák: Einem és Heuss

Einem 1876-os halálát követően - nem lévén gyermeke - a gyár élére Heuss került, ennek ellenére - igen jó üzleti érzékkel - az immáron branddé vált Einem nevet nem változtatja meg. Heuss kiszélesíti a gyár profilját: Szimferopolban hoz létre egy üzemet, ahol szörpöt, kompótot és lekvárt is készítenek. Nem kis merészségre vall, hogy ugyanebben a városban volt Oroszország legrégebbi, 1804-es alapítású cukrászüzeme, az Abrikoszovoké (a későbbi Babajevszkij), így került szomszédságba a két csokióriás.

A kedvencek válogatása

Egy éve, még aligha mert volna fogadni bárki is arra, hogy Hodorkovszkij első helyét a nyugaton leginkább félreértett orosz politikai szereplők rangsorában színes göncökben harisnyával a fejükön ugrabugráló fiatal lányok ingathatják meg. Pedig így van; a szabad világ sajtója és csillagai a vitathatatlanul bűnös Hodorkovszkij után manapság három (tíz) egyértelműen hibbant nőt emeltek piedesztálra.

Merjünk szembenézni a tényekkel, Nyagyezsda Tolokonnyikova és társai (Marija Alehina, Jekatyerina Szamucevics) nem normálisak. Lehet, hogy nem vagyok teljesen kompetens a radikális, kortárs, politikai performanszok megítélésében, de McDonald's dolgozók élő macskákkal (!) való megdobálása, egy fagyasztott csirke vaginába erőltetése vagy rendőrautók felborítása (alkalmasint egy rendőrrel a kocsiban) számomra nem legitim módjai a művészetnek. Persze nem mondom, hogy egyáltalán nincs létjogosultsága a polgárpukkasztásnak, sőt az FSZB székház ablakába erektált harminc hatvanöt méteres fallosz, vagy a kormányépületre kivetített kalózjel kifejezetten kreatív módjai a politikai aktivizmusnak. Komoly kétségeim vannak afelől azonban, hogy ha Madonna, Paul McCartney vagy Barack Obama és a nyugat felháborodott tömegei végigolvasnák a Pussy Riot és az Art Gruppa Vojna performanszainak hosszú listáját, akkor is teljes mellszélességgel állnának-e ki "szegény butuska" lányok mellett, akiket hagyni kellene kitombolniuk magukat, amíg még fiatalok.