1918-ban, a polgárháború kellős közepén, a kimúlófélben lévő Oroszország és a születő Szovjetunió sok más területéhez hasonlóan a pénzellátás a közép-ázsiai, ún. Szemirecsje körzetben (a mai Kazahsztán, Kirgizisztán és Kína határán) is leállt. A körzetben akkorra már megalakuló népbiztosok tanácsa úgy döntött, „saját pénzzel” látja el a lakosságot, s arany nem lévén, az új fizetőeszközt jobb híján ópiumalapra helyezték.

Ha a Szovjetunió és az ópium között szeretnék kapcsolatot találni, sokak számára talán kézenfekvő volna Marx gondolatát idézni, miszerint „a vallás a nép ópiuma”. Nos, igen rövid ideig, s csak egy bizonyos szegletében a később megszülető Szovjetuniónak, a pénz valóban a nép ópiumává vált (vagy a nép ópiuma vált pénzzé?). Ne feledjük, hogy a terület nem esik messze a mai ópiumtermelő központként ismert Aranyfélholdtól: Afganisztán, Pakisztán, Irán). A környék bővelkedett más furcsaságokban is: az ópium alapú pénz mellett dohányalapra helyezett, valamint szövetpénz is forgalomba került akkoriban.

Szövetpénz

A szovjet hatalomátvételt követően a cári bankjegyek gyorsan eltűntek a forgalomból. Ezt követően rövid ideig ugyan tartották magukat az Ideiglenes Kormány által kiadott bankók, majd a Vernij (ma Alma-Ata vagy Almati) városában székelő helyi küldöttek gyűlése 1918. október 12-én az ópiumalapra helyezett rubel mellett határozott, s az e célra begyűjtött ópium tárolására a verniji Állami Bank pincéjét jelölték ki.

Ezek rendkívül puritán, már-már primitív kivitelezésű bankjegyek voltak, ami a körülményekre való tekintettel nem nagy meglepetés. Egyes legendák szerint az 50 rubeles névértékű bankjegyek homályosan ugyan, de emlékeztettek az 1 fontsterling értékű bankókra, amit Nagy-Britanniában készítettek a déli területeken ekkortájt harcoló angol intervenciós csapatok főparancsnoka mellett szolgálatot teljesítő „gazdasági szakemberek” megrendelésére, és amik azonban mégsem kerültek forgalomba – tekintve, hogy az első Vrangelnek küldött szállítmányból elraboltak néhány ládával.

A polgárháború előrehaladtával, 1919 végén aztán be is vonták a bankjegyeket, s ezzel az ópium visszanyerve eredeti polgárjogát (amiről ekkorra már Csáth Géza is megírta élményeit), befejezte meglehetősen sajátos, pünkösdi királysághoz hasonlatos pénzügyi pályafutását.