Oroszok

Ha Oroszországra, vagy kiváltképp Moszkvára gondolunk, már meg is jelennek szemünk előtt a Vörös Téren magasodó Vaszilij Blazsennij székesegyház mesébe illő tarka hagymakupolái. Az alábbiakban egy másik, hasonlóan tiritarka, bár -véleményem szerint - mindenképpen csekélyebb értékkel rendelkező - az elgondolást tekintve annál értékesebb- épületkomplexumról, a kazanyi Minden Vallás Templomáról ejtenénk néhány szót.

A nalicsnyik teljes jelentése (faragott) keret, az orosz faépítészetben az ablakot és az ajtót (kívül vagy akár belül is) körülvevő faragott díszítés. Története és kivitelezése igen nagy múltra tekint vissza, ami magában foglalja a pogány és keresztény szimbolikát, különböző vidékek és korok stílusait. Persze, mint a legtöbb dolognak, van egy meglehetősen profán és egyszerűbb funkciója: az ablak és a fal közötti rést hivatott befedni, egyszóval szigetelés.

45 km-re a Moszkvát körülvevő körgyűrűtől (МКАД) a Kalugai országút mentén a Berjozka-6 elnevezésű üdülőfaluban feltámadtak Moszkva régi Ikaruszai: a 90-es évek elején nagy nehezen telekhez jutó dolgozók keze alatt nyaralóvá, fürdővé, sufnivá avanzsáltak. Amikor 20 év múlva a településre irányuló figyelem modern művészeti alkotássá nyilvánította az objektumokat, a tulajdonosak, hogy a reflektorfény gyanús árnyékából kikerüljenek, hamarosan újra, immáron másodszor és véglegesen is ócskavastelepre küldték a szovjet hétköznapokat kiválóan reprezentáló „emlékműveket”.

Amikor végre 20 év várakozást követően 1989-ben a moszkvai 1. sz. autóbuszgarázs dolgozói nyaralótelekhez jutottak, azon törték fejüket, hogy jönnének ki legolcsóbban az építkezéssel, hisz kezdetben építőanyagból volt hiány, majd megtakarított kis pénzük is elúszott a rendszerváltás viharában. Néhány élelmes szerelő azonban, szám szerint negyvenen, újra felfedezve a tényt, hogy a helyi rossz útviszonyoknak köszönhetően igen gyorsan elhasználódott csuklós Ikarus 280-asok leselejtezett csuklós részének több tucatja áll a busztelepen arra várva, hogy az enyészetté váljon, elhatározta, hogy dácsát varázsol belőlük.

Az üdülőfalu megalakulásakor meglehetősen szürrealisztikus képet mutatott: a kiirtott erdő helyén tuskók meredtek a levegőbe, köztük pedig 40 csuklós Ikarusz hátsó része. Idővel letisztult a táj: eltűntek a tuskók, a buszokat állagmegóvás és szigetelés céljából bevonták kívül ruberoiddal, belül üveggyapottal, gyakran tetőt is húztak rájuk. A harmonikaajtón belépve látható a leszerelt lyukasztók helye, függönyöket tettek az ablakokra, bevezették az áramot és a vizet. A merészebbek és elszántabbak, akik az első fagyokig a telken maradtak, kályhát is betettek.

Az üdülőtelepnek, mint a szovjet üdülőtelepek legtöbbjének sajátos filozófiája van: „Akkoriban, bár a boltok üresek voltak, minden közös, népi tulajdonnak számított: az emberek hazahordták a munkahelyükön régóta elfekvő/kallódó dolgokat: otthon csak jó lesz egyszer valamire. A szomszéd üdülőtelepen, ami egy üzem dolgozóié, az embereknek saját készítésű, titánötvözetből készült lapátjaik vannak, hisz valamikor a Buran űrhajó építésén dolgoztak, amit ezzel az anyaggal borítottak. Ha összedobnák, amilyük van, egy egész űrhajót összerakhatnának.”- mondja egy nyaraló.

A Marginális Építészet elnevezésű blogon számtalan hasonló műremekről számolnak be: a Burját mezőgazdasági akadémia üdülőjének filagóriáját például kombájn és vetőgépek alkatrészeiből építették meg. „Valahogy úgy alakult, hogy a népi építészet 1917-ig létezett Oroszországban, aztán eltűnt. A régi, forradalom előttit kutatják, állami védelem alá helyezik. A jelenlegi kortárs népi építészet, mintha nem is létezne. Pedig mégiscsak létezik: elég, ha csak bemegyünk egy üdülőterületre.”- írja a blog megalapítója, az építész Alekszandr Lozsikin.

Az interneten villámgyorsan elterjedő információ azonban nem hogy megvédte volna ezeket a sajátos alkotásokat, hanem épp ellenkezőleg: a 20 éve a szabad ég alatt álló Ikaruszoktól egyre többen váltak meg, csak hogy elkerüljék a kíváncsiskodó tekinteteket: „Hát hallod Tolja, úgy néz ki a buszablakokból épített melegházad művészeti alkotás lett. Bontsd le minél hamarább, még mielőtt az állam a védelmébe venné!” – kiáltja a szomszédnak az egyik nyaraló. A magyar ipar szárnyaló remekeiből így mára mindösszesen kilencen rozsdásodnak tovább a negyvenből Berjozka 6-ban.

A Szutyagin bástya (más néven a szolombalszki felhőkarcoló) egy tizenkét emeletes ház, amit Nyikolaj Szutyagin építtetett Szolombalában (Észak-Arhangelszk). Oroszország egyik legmagasabb fából épített magáningatlanának számított egészen a lebontásáig, kis híján a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült.

Ha megmarad, egy kíváló északi kísértetkastélynak is bevált volna

Az építkezés 1992-ben indult egy háromemeletes épülettel. A 90-es évek végén az építtető börtönbe került, de szabadulása után újra beindult a vállalkozás. A Norvégiában zajló Faépítészet az északi városokban elnevezésű konferencián nagy szenzáció övezte Szutyagin épületét, s a konferencián vetették fel a Guiness Rekordok Könyvébe való esetleges bejegyzést is, mint a világ legmagasabb faépülete.

Számos interjúban felmerült a kérdés, mi volt az építkezés indítéka, amire Szutyagin a következőt válaszolta: „Hogy miért? Szeretném, ha az ablakból látszana a (Fehér) tenger!” Egy másik szerint a tulajdonos az építkezési közbeni elégedetlenségéből fakadt minden: „Először három szintet építettek, de a ház valahogy furcsán nézett ki. Aztán hozzátoldattam még egy emeletet, de még mindig nem volt az igazi. Aztán addig-addig építtettem, amíg ez lett belőle.”

Az épület történelmi emlékként is felfogható: jól példázta gazdája életpályáját, aki az átmenet idején szedte meg magát, s az újoroszokhoz méltán nem sajnálta a pénzt tetszetős otthona megálmodásakor sem: a fából készült palota mellett egy háromszintes épület állott orosz fürdővel, tánc- és biliárdteremmel és számos szabadidő eltöltésére alkalmas szobával.

2008-ban bírósági határozat született, miszerint az épületet törvénytelenül húzták fel, hisz előzetes egyeztetés nélkül tilos két emeletnél magasabb magántulajdonban lévő fából készült ingatlan építése Arhangelszkben, ez ugyanis a tűzvédelmi szabályokkal ellentétes: a lakók sokan csak gyufának becézték a monstrumot, ami ha kigyullad, valószínűleg katasztrofális következményekhez vezetett volna. Több lakos is rettegésben élt a torony fennállása idején, s nem csak a tűzvész gondolata miatt, hanem mert nagy szél esetén láthatóan kilengett a torony, s csak azt kívánták, ne az ő házuk felé dőljön. Így a tulajdonost idővel az épület saját költségen való elbontására kényszerítették. Bár Szutyagin fellebbezett, 2009-re lerombolták az épületet.

A bontás pillanatai

Moszkva régóta előkelő helyen szerepel minden olyan rangsorban, amely a legdrágább városokat hasonlítja össze. Nehéz mindezt elképzelni annak alapján, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rögzült képpel próbáljuk összehasonlítani. Csakhogy Moszkva elképesztő változáson ment át: szállodák, bevásárlóközpontok, irodaházak, vendéglők tucatjai épültek-épülnek. Egy-két olyan ingatlanprojektet mutatok be, amely azt bizonyítja, hogy nem csak pénz, de ízlés is akad arrafelé.

Miután Moszkva a történelem századai által alakított város, a Kreml által dominált mag körüli körgyűrűs szerkezetben fejlődő városrészeket nehéz presztízs szempontjából osztályozni. Az elit és az őket kiszolgáló ingatlansosok számára három út tűnt járhatónak: a) kiköltözni a városon túl (erről majd máskor); b) minél közelebb kerülni a történelmi belvároshoz; c) az egyik városrészt valamilyen tulajdonságánál fogva addig ajnározni, amíg mások el nem hiszik, hogy az a tuti.

Az ingatlanszakma belső versenyén 2011-ben a legjobb elitberuházásnak járó díjat az Olasz Negyed fantázianevű lakóépület kapta, nem véletlenül. Moszkva belvárosában, a kiskörútról nyíló Fagyejev utcában épülő ház - szakkifejezést használva - eszement szép.