Nem valószínű, hogy akár ha éhesen lődörgök a környéken, betévedtem volna az ARBAT orosz gyorsétterembe. Kívülről nincs semmi hívogató, csalogató jel. Belül sem mondanám elsőre hangulatosnak a helyet, bár kellemesen szellős. A külsőségekről azonban legyen ennyi elég, mert itt nem is ez a lényeg.  Én egy előre megbeszélt találkozóra mentem oda azzal a céllal, hogy felfedezzük, mennyire orosz és mennyire gyors ez a februárban nyílt étterem. Mire kis barátaim megjöttek, én már eufórikus hangulatba kerültem. Egyszerre ettem a szirnyikit és a sós uborkát, miközben kanalaztam a szoljánkát. Aztán míg a levest visszatették a mikróba melegedni, beiktattam egy kis taknyosgomba-salátát (nem ez a hivatalos neve, de a mi családunk így hívja nyákos állaga miatt). Szóval hangulatba kerültem.

A Lecsó c. megható rajzfilm - amely egy főzni tudó kispatkányról szól, akit végül helyére emel a társadalom és saját éttermet nyit - egyik meghatározó jelenete, amikor a hírhedt étterem- és ételkritikus megjelenik a színen. A neki szánt főfogás a lecsó. Bár az étel túlontúl egyszerű egy ilyen vendég tetszésének elnyeréséhez, mégis az első falat szájba vétele, annak ízének megérkezése után a főgonosz meghatódik, átlényegül, egy rövid időre újra boldog, nyitott kisgyerekké változik. Hát én is így éreztem magam az ARBAT-ban. Feltolultak az ízekbe zárt emlékek és újra Oroszországban, Sztavropolban, nagymamám kertjében éreztem magam egy rövid időre.  

Őszintén már a pultban felsorakozott és általam is felismert ételek látványa megindított. A halak, gombák és saláták bőséges választékából éreztem, hogy itt orosz ízekre találok. Igaz nagymamánál minden áldott nap ugyanaz volt a menü. Reggel álágyiját (vastag, kicsi palacsintát) reggeliztünk házi lekvárral vagy házi tejföllel, délben scsi volt utána sült krumpli fasírttal és friss, illatos uborkával a kertből, este pedig a reggeli és déli maradék. Ennek ellenére biztosan tudom, hogy van különbség a magyar és az orosz ízek között. Olyan, ami nem a receptkönyvön alapszik, és amit annyira nehéz megfogalmazni, hogy szinte nem is lehet. Mint az umami, az ötödik íz. Aminek nincs neve, csak érezni lehet. Illetve a japánok adtak neki nevet (umami), de a wikipédia és a gasztro-specialisták csak körülírni tudják, „egy kellemes, erőteljes íz”. Valami, amitől boldogan esszük az orosz fekete kenyeret, hiába hogy annyira keserű, és mosolyogva isszuk a kvászt, pedig a kóla sokkal finomabb.

Bizonyára hozzátett ehhez a jóleső érzéshez a háttérzenét szolgáltató orosz zenei adó a tv-ben, az akcentussal beszélő kiszolgálók és a hűtőpultban sorakozó Buratyino, Csiburáska és Kvász üdítőitalok is. És bár nem lógott balalajka a falon, a hely orosz és gyors és nagyszerű. Egy hibája azért van, kutyát nem lehet bevinni.