(Fotók: Rácz Anna)

Megnyílt a Matrjoska Bisztró; az Arbat és az Arany Kaviár által kifeszített pesti orosz gasztropiac közepén tátongó űr betöltője. Meghívtak minket, hogy teszteljük a helyet, naná, hogy elmentünk. Azt azért előre eldöntöttem, hogy bármi történik is, a mai poszt utolsó mondata az lesz: Az anyukám jobban főz.

Szolíd, nyolcfogásos tesztvacsoránk előételekkel kezdődött, ahogy kell, kaviárok, halak, saláták, ahogy egy rendes orosz vacsora esetében is, mondjuk nem raktak ki mindent az asztalra, hanem egyesével hozták a fogásokat, de annyi baj legyen, főleg, hogy mindegyikhez külön kísérő járt. Az asztalunknál ott ült Jókuti Világevő András is, így a gasztronómiai értékelésünk kiegészült szakmai szempontokkal. Már-már stabilizálódott a társalgás menete, hol András mesélt a város legújabb gasztroőrületeiről, hol én próbáltam valami moszkvai sztorival előhozakodni, amikor meglepő módon András magához rendelte a főnököt és az étlapon egyelőre még nem szereplő, de már beraktározott kvászt kért. Jó, hát ebből nem maradhattam ki én se, bár nem vagyok egy nagy kvászpusztító: be kell vallanom töredelmesen, jó kvászt életemben először baltiaktól vettem, az orosz verzió inkább fáj, mint finom. De az mind semmi! - kurjantott később András, pedig ő kocsival jött, az ő kísérői is nálam csúsztak le. Igyunk Tarhunt! Pedig úgy reménykedtem, hogy ezt az ízt, ezt a fogalmat örökre elfelejtem. Meglepődtem, amikor kihozták, egész jó volt ahhoz képest, hogy mire emlékeztem.

Közben az ételek a borscs - ami egészen kíváló volt, még fokhagymás feketekenyér is járt hozzá, ahogy kell - és a fájdalmasan kevés pelmenyi után éles kanyart vettek, ahogy Natasától, a hely kitalálójától és tulajdonosától megtudtuk azért, mert nem akarják a bisztró oroszosságát túlhangsúlyozni, az étlapon is megtalálja mindenki a magának valót, ha éppen nincs oroszos kedve. Már éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon mire számít az, aki egy Matrjoska nevű helyre jön és stilizált nyírfaerdő és szamovár-csillárok közé ül, hogy majd a rántott husit fogja hiányolni, amikor nyamm, az európai fúziós vagy nevezzük bárhogyan konyha,  húsfalatjai hamar elfelejtették velem a koncepcionális kifogásaimat. (Rá egy hétre egy barátommal ettünk itt, ő legnagyobb megrökönyödésemre kelkáposzta főzeléket evett, és ízlett neki!)

A desszertnél sem erőltették az oroszos vonalat (pedig lehetett volna, és nem, nem az oroszkrémtortára gondolok), a főszakács saját kreálmányával zártunk, de nem bántuk meg, sőt. Még szerencse, hogy az asztalunknál ülő kisfiú már lelépett, mert neki jól beígértem nagyszámú palacsintát, blincsikit tippelve a végére. Hát ennyivel is több maradt nekem a csokoládéhab-költeményből.

Mit is mondhatnék mást, persze, hogy ez lesz a törzshelyem. Annyira, hogy holnap, azaz csütörtökön este 8-kor a blogunk csapata itt kezd bele az élő beszélgetések sorozatába, első alkalommal a mai orosz kultúra alakulását fogjuk kitárgyalni a téma szakértőjével, Kozlov Sándor kulturális menedzserrel.

De azért: Az anyukám jobban főz.