Oroszok

Van, ami nem változik. Gyerekkoromban vagy a pesti óbudai játszóterek vasbeton űrhajóit hódítottam meg, vagy a moszkvai udvarok furcsa fabábúit bámultam. Utóbbiakkal nem mertem játszani, mert konkrétan féltem tőlük. Ahogy látom, az új orosz városi játékok, játszótéri figurák sem lágyultak el holmi gyermeki rinyálástól.

Az orosz városok udvarain, játszóterein megszokott látvány a mászóka, ülő alkalmatosság, valamilyen játék vagy csak szimplán díszítő funkciójú tárgy alakjában megjelenő úgynevezett izé. Az izét lelkes szomszédok, ügyeskezű, művészi hajlammal rendelkező ismerősök alkotják, majd a közösség rendelkezésére bocsátják. Főleg gyerekek használják, hogy aztán felnőtt korukban ők is hasonló izéket alkothassanak, és/vagy csak egyszerűen megkergüljenek.

Persze, értem én, hogy a buherakultúra gyöngyszemeit másként is meg lehetne ítélni, hogy lehetne értékelni az amatőr ügybuzgalmat, ami hozott anyagból, hulladékból művészetet, kietlen udvarokból lakályos helyet varázsol. De a rossz álmaim, gyerekkori emlékeim figyelmeztetnek, hogy ami az alkotó bácsiknak, néniknek csak egy játszótéri bábú, az a gyerekeknek lehet tömény rettegés is.

Bármennyire furcsa, a most következő, zombiszerű lények nem horrorfilmek mellékszereplői, hanem a szovjet időkből származó rajzfilmek kedves figurái, vagyis ők adják az alapformát. Szegény Cseburaska, Gena krokodil és társaik nem tehetnek semmiről. Csak erős idegzetűeknek!

Olvasónk Sándor László, nem csak, hogy felhívta figyelmünket a Standard lenyűgöző sztorijára, de kérésünkre meg is írta azt. Köszönet érte.

Volt egyszer egy fiatalember Szentpéterváron. Ez az ifjú mindennél jobban rajongott a vitorláshajókért és a fejébe vette, hogy megépíti az első orosz háromárbócos fregatt mását, eredeti méretben.

Dmitry Glukhovsky szakadatlanul adta az interjúkat két napon keresztül, félórás váltásokban. Csöppet sem éreztem rajta, hogy fáradt lenne, pedig miénk volt az utolsó előtti időpont. Péntek késő délután a sebtiben bekapott saláta és szendvics után jutottunk neki mi: Szásával. Miközben egy másik, távolabbi asztalnál tisztáztuk le kérdéseinket lopva figyeltem, ahogy magába gyűri a rukolát és dönti le a kapucsínót: egy pillanatra elkaptam tekintetét. Gondolom nyilvánvaló volt számára, miért körmölünk oly lázasan. Kereken egy éve jelent meg Oroszországban a magyarra Orosz népellenes mesékként fordított metaregénye (amiről tavaly azon frissiben kanyarítottam egy recenziót itt).

A kötet valójában éppenhogy patrióta elbeszéléseket tartalmaz, Dmitrij Gluhovszkij (elnézést nem bírtam ki, hogy ne magyarul írjam át, az író óhaja ellenére, magyarázat ld. itt) hazaszeretete éppenhogy a népellenes mesékben ábrázolt karakterek patriotizmusnak álcázott képmutatásához képest fogalmazódik meg:

Sztanyiszlav Ma, taskenti fotós azon kapta magát, hogy az orosz barátaival fotózás közben folyton arról beszélgetnek, hogy kinek milyen nemzetiségű felmenői vannak. Összepakolt ezekből egy sorozatot, Olvasztótégely címmel. A képekhez azokat a nemzetiségeket írta, amelyeket a képen szereplők soroltak fel a felmenőik közül.

1918 szeptemberében a kaukázusi harcok közben kivégeztek kéttucatnyi bolsevik vezetőt, amiből később a polgárháború egyik leghíresebb, legtöbbször elmesélt történetét faragták. A történészek azóta a hivatalos verziót darabokra szedték, de most ez kevéssé érdekel. Sokkal inkább az, hogy mit tud kezdeni Oroszország 1917 és a Szovjetunió emlékével, hogyan viszonyul a városok utcáit és tereit, az orosz kultúrát, a hétköznapokat átszövő szovjet szimbólumokkal. És ehhez a 26 bakui komisszár legendája jó terep.