Oroszok

A matrózok örök titkát akartuk megfejteni: mi a varázslatos abban, hogy vízen ringatózva tömény szeszt fogyaszt az ember, miközben annyi veszedelem veselkedik rá? A Városligeti-tóban ugyan se cápák, se kalózok, sem öles hullámok nem fenyegettek, viszont a harmincfokos meleg és a boruló csónak annál inkább jelentett veszélyt ránk és féltett kincseinkre: 5 üveg kíváló oroszországi vodkára.

Aki követi a blogot az tudja, hogy első vodkateszünkön azt kóstoltuk, ami a kezünk ügyébe akadt a sarki közértben, meg a családi polcokon, volt közte német, ukrán, magyar és orosz gyártmány is. A mostani válogatás koncepciózusabb és pazarabb volt, megfogattuk kommentelőink tanácsait, illetve Kovács Dávidnak köszönhetően egyenesen Oroszországból érkeztek hozzánk a körülbelül hasonló árkategóriába tartozó gabonanedűk. A tesztet vakon végeztük, random sorrendben, és közte klasszikus harapnivalókkal (kovászos uborka, füstölt szardínia, szendvicsek) igyekeztünk távol tartani a részegséget (vodkát csak garatratöltve érdemes kóstolni). Szempont volt a lágyság, karcosság, érdesség, acetonos-utóíz meg(nem)léte, szag-szagtalanság, első-második íz, a vodkákat 1-5 skálán értékeltük 5-en, tehát a legjobb eredmény az a 25 pont.

Pjotr Iljics Csajkovszkij leghíresebb, legtöbbet játszott balettműve a Diótörő. 1892 decemberében mutatták be, nem egészen egy évvel a zeneszerző halála előtt. Két tévedés szokott szerepelni a zenetörténeti lexikonokban a művel kapcsolatban: egyrészt Hoffmann meséjének francia átiratát nem az ifjabb, a kaméliáshölgyes Dumas, hanem az "igazi", a háromtestőrös Dumas készítette el, másrészt nem a híres Petipa volt az első koreográfus, hanem a kevésbé híres, ám tehetséges Lev Ivanov. Petipa egyébként így is jelentősen hozzájárult a mű megszületéséhez, ugyanis az ő döntése volt, hogy az eredeti Hoffmann-mese helyett annak francia változata legyen a kiindulási pont, és ő írta át balettjelenetekre, szinte taktusra meghatározta Pjotr Iljicsnek, hogy mikor milyen zenének kell szólni. Csajkovszkijt nem véletlenül hívják a megrendelt zenék királyának, a gúzsba kötve alkotás helyzete hozta ki belőle a legjobbat. Petipa azért döntött úgy, hogy ezúttal nem hagy sok szabadságot a zeneszerzőnek, mert még emlékezett arra, hogy buktak csúfosan a Hattyúk tavával (ami csak a bemutató után másfél évtizeddel, ismét Lev Ivanov újragondolt változatában lett sikeres).

Története bejárta az internetet, cipőit felkapták a divatblogok, és újabban pop-up iskolát nyitott. Szibériától Budapestig, filmtől a cipőkig, Anna rendelületlen. Műhelyében látogattam meg. Anna rögvest teával kínált, miközben a magyarul beszélő Roger kedvesen helyet foglalt mellettem. Lendülete rám ragadt, hangosan kacagva beszélgettünk. Amikor tavaly cipőt kerestem, éppen nem volt a méretem és a kedvenc fazonom. Mindenesetre lenyűgözött, hogy a cipők valóban egyediek, azaz nem feltétlenül (méret) sorozatban készülnek el. Embert a cipőhöz kell keríteni, vagy cipőhöz az embert. Sokkolóan hat rám hogy bezárta két üzletét, de Anna szeme csillog: most éppen dobolni tanul.

A Vosztokban Anna Zaboevával beszélgettem legutóbb (részleteket ld. lent).

Nem mindennapos cipőbemutatón voltunk Misával nemrég, az alkalomhoz szabott bőrsortokban asztalitánccal mutatták be a lányok Annával az élen a Pleasemachine új cipőit. Fogalmam sincs hányan figyeltek fel a cipőkre, mindenesetre megtudtuk, hogy akár mi is összerakhatunk egy-egy lábbelit, ruhadarabot, vagy táskát Anna műhelyében és vezetésével akár egy nap alatt is.

Roger és Anna. Anna és a dobütők és Roger.

(Ez egy vendégposzt - Geo misa_81 néven akarta aláírni, de az már tényleg túlzás)

Mihail Veller egy véletlenül Észtországba disszidált epés szovjet író. És kétségtelenül még a régi szovjet írók egyike. Miután nem kap állást és publikálási lehetőséget Leningrádban (például a Névá-ban, ahol még egyetemistaként besegít), Tallinba vetődik, Szergej Dovlatov (író) egykori helyére. Mivel ez utóbbi ekkor már tényleg amerikai disszidens, a szervek és a pártvezetés előtt nem kérdés, hogy Veller is az lesz. Ezért csak négy év elteltével, nagy nehezen és kis példányszámban jelenik meg első elbeszélés kötete (Házmester akarok lenni). A Veller bestsellerek (A Nyevszkij sugárút legendái, Zvjagin örnagy kalandjai) - egyfajta irónikus és parodisztikus, elmés megfigyelésekben gazdag szovjet folklór - már a rendszerváltás után kerülnek a könyvespultokra.

Van egy ország, amelynek a vezetője rájött, hogy az országa lakosságát nem tartják össze eszmék. Sem a nemzeti érzés, sem a vallás, sem a egy politikai gondolat (jó, olyat nem is talált) nem akarja a népet a jó irányba terelni, bármerre is legyen az. Aztán ez a vezető a homlokára csapott: hát persze! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! A sport! Az ország zászlaja alatt majd szépen együtt masíroznak a katonák sportolók, a nép közönséggé alakulva együtt fog szurkolni. Szervezzünk olimpiát! Hm, ez jó, de olimpia csak négyévente van, a télit is ideszámítva kétévente: mi legyen közben? A nagy embernek két ötlete is volt: próbáljuk ki mindenki a kedvenc sportját, és ha az nem jön be, jöjjön az a csapatsport, amiben jók vagyunk.