Oroszok

Rendhagyó klippel jelentkezett a méltán híres brooklyn-i The National együttes pár hete. A szürreális videó, amelynek szereplői egy ablaktalan fehér szobában játszó zenészek és egy három percen át léggitározó gyerek, a szovjet-orosz underground zene egyik legmeghatározóbb bandája, a Zvuki Mu előtti tisztelgés.

Múlt szombaton indokolatlanul korán indultunk Alízzal - tízéves spánielemmel - reggeli sétára. Az meg végképp indokolatlan volt, hogy átgyalogoljunk Budára a Városmajorba. De megtettük. És a park legkietlenebb és legtávolabbi végében egy kutya agility pályához értünk. Látszott, hogy régóta nem jár arra senki, mert a fű magasra megnőtt. Elhagyott hely volt, mégsem szomorú, inkább olyan mennyeinek éreztem akkor a kora reggeli fényben. Mintha a hely, az eszközök megőrizték volna a kutyák és gazdáik energiáját. A látvány libabőrözést és egész testemet elárasztó jóérzést okozott. Egy bizonyos illatot, emlékképeket és azt az őszinte boldogságot idézte fel bennem, amit csak gyermekkorunkban érzünk, amikor még nem tudjuk, hogy EZ a boldogság. Valahogy úgy, ahogy a Lecsó c. rajzfilmben lényegül át Anton, az ételkritikus egy pillanatra az első falat után.

Mihez kezdjen a túlzsúfolt moszkvai belvárosban két tűzfallal, no meg annak a közével egy építész, egy beruházó, és egy üzemeltető? 1. Semmit. 2. Befesti. 3. Ufó-irodát épít.

Képek (látványtervek) innen.

A parazita három szintes, és a tetőtér is használható. A felfüggesztésnek köszönhetően alatta a 'passzázs' is megmarad, így a két ház lakóinak nem kell majd körbesétálnia a tömböt, sőt a járókelők is behúzódhatnak alá majd az eső elől.

A szovjet időszak egyik legmorbidabb vonása az volt, hogy Moszkva legfontosabb terét temetőnek használták. És még mindig ott vannak a sírok! Nagyon úgy tűnik, hogy már nem sokáig.

Ahány ház, annyi szokás. Ezúttal megnézzük, mit ír (a teljesség igénye nélkül) egy orosz oldal arról, hogy harcoljunk a másnapossággal.