Oroszok

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.

Egy rendesen öltözött, szimpatikus ötven év körüli férfi száll fel a buszra utolsóként, hogy ne sodródjon a tömeggel az autóbusz belsejébe. Miután az ajtók bezáródnak, a jármű elindul, az emberek felé fordul, menetiránynak háttal és elkezd beszélni: "Hölgyeim, ha önök között akad olyan, aki egyedül él és van problémája a lakás- és a ház körüli teendőkkel, hívjon bátran engem. Elmegyek és egy óra alatt mindent megszerelek, amit egy férfi otthon tud. Rendeljen férfit egy órára!" Aztán odacsúsztat valaki markába pár névkártyát és megkéri, hogy vegyen el egyet, a többit pedig adja tovább azoknak, akik nyúlnak érte. A következő megállónál leszáll. Így hallottam a történetet orosz unokatestvéremtől, Verocskától, aki a Moszkva melletti Malojaroszlavecben lakik, innen jár be minden nap a fővárosba dolgozni. Két óra a munkahelyre elektricskával, metróval és busszal, este pedig ugyanennyi vissza. Miért, nincs ebben semmi különös… khm-khm.

Az orosz Hang, az aranybariton, az orosz opera legértékesebb exportterméke tegnap volt 50 éves. Dmitrij Hvorosztovszkij tősgyökeres szibériai, Krasznojarszkban született, ott tanult a művészeti iskolában énekelni, a városi Operaházban kezdte meg pályafutását. 27 évesen indult be nemzetközi karrierje, amikor 1989-ben megnyerte a BBC Cardiff Singer of the World versenyét (ráadásul a helyiek kedvence előtt). Ezen a versenyen is elénekli Posa márki áriáit a Don Carlosból, ami azért fontos, mert ebben a szerepben tudja legjobban használni legfontosabb tulajdonságát: kiművelt baritonjával és szibériai termetével besugározza a színpadot a kompromisszummentes, hősies, csőegyenes férfiasság. És az operaszínpadok nem dúskálnak ilyen fazonokban, külcsín és belbecs ritkán találkozik ennyire szerencsésen.

Az olasz kommunista párt főtitkáráról elnevezett Volga-parti Sztavropol, vagyis Togliatti, az AvtoVAZ, illetve az ott előállított Zsigulikon túl még valamiről nevezetes: történetesen itt található a Hűség emlékműve, a peresztrojka óta a város első nem politikai okokból felállított szobra.

"Boldogan maradtam volna Kijevben - dühöngött egy aszott, vén domovoj … - de az az átkozott Szvetlána Tyihonovna ismerte a régi rituálét. Legjobb fekete, apró sarkú, fűzős cipőjében kiment a tökföldre, kirakott egy nagy, kerek sajtot, és azt kiabálta: "Domovoj apó! Ne maradj itt, hanem gyere a családdal!" A vén kurva."

Mondja ezt egy vén házi szellem, és ha azt hittük, hogy a házi szellemek nem káromkodnak, vagy hogy a dicsőséges októberi forradalom a mesék szereplőinek életére nincs hatással, sok meglepetést tartogat még számunkra Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve.