Oroszok

"A jó kvasz állandó itóka" - írja Puskin az Anyeginban Áprily Lajos fordításában. Ami lassan igaz is lesz, mert bár a kvász jelenkori történetében leginkább szezonális, azaz nyári frissítőként volt elkönyvelve, az elmúlt években ahogy nőtt az üzleti lehetőség, úgy találta ki egyre több kereskedő, hogy mennyire jól lehet egész évben inni az erjesztett rozslét.

45 km-re a Moszkvát körülvevő körgyűrűtől (МКАД) a Kalugai országút mentén a Berjozka-6 elnevezésű üdülőfaluban feltámadtak Moszkva régi Ikaruszai: a 90-es évek elején nagy nehezen telekhez jutó dolgozók keze alatt nyaralóvá, fürdővé, sufnivá avanzsáltak. Amikor 20 év múlva a településre irányuló figyelem modern művészeti alkotássá nyilvánította az objektumokat, a tulajdonosak, hogy a reflektorfény gyanús árnyékából kikerüljenek, hamarosan újra, immáron másodszor és véglegesen is ócskavastelepre küldték a szovjet hétköznapokat kiválóan reprezentáló „emlékműveket”.

Amikor végre 20 év várakozást követően 1989-ben a moszkvai 1. sz. autóbuszgarázs dolgozói nyaralótelekhez jutottak, azon törték fejüket, hogy jönnének ki legolcsóbban az építkezéssel, hisz kezdetben építőanyagból volt hiány, majd megtakarított kis pénzük is elúszott a rendszerváltás viharában. Néhány élelmes szerelő azonban, szám szerint negyvenen, újra felfedezve a tényt, hogy a helyi rossz útviszonyoknak köszönhetően igen gyorsan elhasználódott csuklós Ikarus 280-asok leselejtezett csuklós részének több tucatja áll a busztelepen arra várva, hogy az enyészetté váljon, elhatározta, hogy dácsát varázsol belőlük.

Az üdülőfalu megalakulásakor meglehetősen szürrealisztikus képet mutatott: a kiirtott erdő helyén tuskók meredtek a levegőbe, köztük pedig 40 csuklós Ikarusz hátsó része. Idővel letisztult a táj: eltűntek a tuskók, a buszokat állagmegóvás és szigetelés céljából bevonták kívül ruberoiddal, belül üveggyapottal, gyakran tetőt is húztak rájuk. A harmonikaajtón belépve látható a leszerelt lyukasztók helye, függönyöket tettek az ablakokra, bevezették az áramot és a vizet. A merészebbek és elszántabbak, akik az első fagyokig a telken maradtak, kályhát is betettek.

Az üdülőtelepnek, mint a szovjet üdülőtelepek legtöbbjének sajátos filozófiája van: „Akkoriban, bár a boltok üresek voltak, minden közös, népi tulajdonnak számított: az emberek hazahordták a munkahelyükön régóta elfekvő/kallódó dolgokat: otthon csak jó lesz egyszer valamire. A szomszéd üdülőtelepen, ami egy üzem dolgozóié, az embereknek saját készítésű, titánötvözetből készült lapátjaik vannak, hisz valamikor a Buran űrhajó építésén dolgoztak, amit ezzel az anyaggal borítottak. Ha összedobnák, amilyük van, egy egész űrhajót összerakhatnának.”- mondja egy nyaraló.

A Marginális Építészet elnevezésű blogon számtalan hasonló műremekről számolnak be: a Burját mezőgazdasági akadémia üdülőjének filagóriáját például kombájn és vetőgépek alkatrészeiből építették meg. „Valahogy úgy alakult, hogy a népi építészet 1917-ig létezett Oroszországban, aztán eltűnt. A régi, forradalom előttit kutatják, állami védelem alá helyezik. A jelenlegi kortárs népi építészet, mintha nem is létezne. Pedig mégiscsak létezik: elég, ha csak bemegyünk egy üdülőterületre.”- írja a blog megalapítója, az építész Alekszandr Lozsikin.

Az interneten villámgyorsan elterjedő információ azonban nem hogy megvédte volna ezeket a sajátos alkotásokat, hanem épp ellenkezőleg: a 20 éve a szabad ég alatt álló Ikaruszoktól egyre többen váltak meg, csak hogy elkerüljék a kíváncsiskodó tekinteteket: „Hát hallod Tolja, úgy néz ki a buszablakokból épített melegházad művészeti alkotás lett. Bontsd le minél hamarább, még mielőtt az állam a védelmébe venné!” – kiáltja a szomszédnak az egyik nyaraló. A magyar ipar szárnyaló remekeiből így mára mindösszesen kilencen rozsdásodnak tovább a negyvenből Berjozka 6-ban.

Vlagyimir Putyinnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia ahhoz, hogy megmentse a kis Vera Szmolnyikova életét. No, nem a sajátjába, szerencsére, hiszen az egész állami költségvetés a rendelkezésére áll, de tény, hogy a szívátültetésre szoruló négyéves orosz kislányt egy állami teherszállító repülőgép vitte Olaszországba, és a család 630ezer eurós támogatásban részesült a nagy költségek fedezésére. Most, hogy Vera meggyógyulni látszik, Putyin benyújtotta a cechet - a kislány és családja kamerák kereszttüzében feszengett a Kreml egyik dísztermében, míg Putyin személyes jelenlétével tett újfent tanúbizonyságot emberszeretetéről és gondoskodó természetéről. Egy gyermek életéért kicsit megtolni az állami propaganda szekerét nem nagy áldozat, de hol vannak a populizmus határai, ha egy súlyos beteg kisgyereket és családját a népszerűség növelésére felhasználni már nem is kelt különösebb feltűnést?

Az olasz könyvesboltokat böngészve bukkantam rá egy gyöngyszemre. A különböző kultúrákat bemutató kislányoknak készült kifestőfüzetek egyik darabja orosz témájú. Egyrészt érdekes volt, hogy mely kultúrákat érzik eléggé távolinak/ másnak/ érdekesnek (?) ahhoz, hogy stilizált formában bemutassák a nyugat-európai kislányok számára. Nos, az eredeti kiadvány Franciaországban jelent meg tavaly, és a szláv babák címet viselte, ami az olasz piacon már Russiaként hódít, az ázsiai babák, a keleti babák, és külön a japán babák füzetek mellett. Bevallom kiváncsivá tett, hogy az összefoglaló, a sokszínű kultúrákat egybemosó kategóriák mellett mégis hogyan ábrázolják az orosz kislányokat.

A kötet borítóján egy bájos, kékszemű kislány mutatkozik be: Il mio nome é Lena. - A nevem Léna. Szőke fonott varkocsai és prémes felöltője romantikus múlt századi királylány hangulatot kölcsönöz neki.

Hosszabb-rövidebb megszakításokkal húsz éve járok pszichológushoz. Érdekelnek az emberek, a problémák, a játszmák, motivációk, egyáltalán az emberi lélek. Egyik Popper Péter előadáson hallottam egy Szuhareva nevű orosz pszichológusnőről, akit ő fiatal ösztöndíjas gyakornokként ismert meg Moszkvában.