Oroszok

1987 nyarán, tizenhét évesen rokonlátogatásra mentem Moszkvába, három hétre. Azóta nem jártam ott, de tudom, hogy gyökeresen megváltozott minden. Akkoriban még nem a világ legdrágább, legpörgősebb fővárosai között volt számontartva. Én szerelmi bánatomat szerettem volna kiheverni és lázasan kerestem az új kalandokat. Drága nagybátyám aggodalmait kinevetve, hétfőtől péntekig egyedül mászkáltam a városban reggeltől napestig.

1970-ben Viktor Popov vezetésével megkezdte működését a Nagy Gyermekkórus (természetesen az állami tévé és rádió égisze alatt). Hamar kiderült, hogy a koncepció nagyszerű: a gyerekeket könnyű fegyelmezni, pénzt nem kérnek, nem akarnak disszidálni a külföldi utakon. Viszont ahhoz, hogy szeressék is a nézők a gyerekek éneklését, kellenek szólisták is, csillagok. És már 1972-ben rá is találtak az első nagy kedvencre. Szerjozsa Paramonovot a nagymamája cipelte el a felvételi meghallgatásra. A nem túl jó hangú, betegeskedő, kissé beszédhibás (selypített) tízéves fiúcska hamar kitűnt - a bátorságával. Amíg a többieknek nem nagyon akaródzott kiállni mások elé egyedül énekelni, Szerjozsa nem sokat tétovázott. És az is világossá vált, hogy meg tudja jeleníteni és át tudja adni a dalok érzelmi töltetét. Igazi sztáralkat volt, ki is kiáltották az orosz Robertino Lorettinek.

Az orosz Állami Duma elfogadta annak a törvénynek az első olvasatát, ami bevezeti a "külföldi ügynök" terminust az orosz joganyagba. Ha a törvény hatályba lép, külföldi ügynöknek fog számítani minden olyan Oroszországban működő non-profit szervezet, amely valaha kapott külföldről támogatást és politikai tevékenységet is folytat.

Hogyan igyunk forró teat, anélkül, hogy megégetnénk a kezünket? Öntsük podsztakannyikos üvegpohárba, így az üveget körülölelő fémborítás  megvédi a kezünket a hőtől. Nemcsak az orosz, ill. szovjet vasút utasai számára ismert teázási kellék ez, itthon is találhatók még régiségkereskedőknél, ócskásoknál, illetve otthonokban a régi időkből idekerült, szovjet témájú ornamentikával diszített podsztakannyikok. Kedvenc darabom azonban mai gyártású, az orosz piac számára készült (igaz ez már made in China, és németországi cég gyártatja) ezüstözött nikkelbe foglalt kávéscsészé.

Ez a remek darab talán kissé funkciótlannak tűnhet, hiszen a fémborítás eredetileg az üvegpoharat védte, a porceláncsészét a fülénél szoktuk megfogni. Azért a legközelebbi vonatozáshoz magammal viszem, hiszen állva inni, illetve a forróvizet a rázkódó vonaton átvinni a folyosón álló szamovártól a fülkéig nem egyszerű dolog. Az is igaz, hogy ilyenkor instant kávét iszik az ember magasabb pohárból, bögréből.

A podstakannik (подстаканник), szószerint pohár-alátét, a forradalom előtt, a tizenkilencedik század végén terjedt el az oroszországi vonatokon. Mégis, leginkább a szovjet időket juttatja eszünkbe, hiszen a legtöbb változat ez alatt a hetven év alatt készült. A podsztakannyik remek felületet jelent az alkotás, illetve a művészet propaganda számára, ki ne emlékezne, leninfejes, sarlókalapácsos kompozíciókra. A legszebbek talán az art deco húszas-negyvenes éveinek darabjai, bár a késői, hetvenes évek barokkos változatai is szerethetőek.

A korabeli gyár ma is készít, megrendelésre, podsztakannyikokat, szinte bármilyen logóval. A kivitelezés esztétikailag erősen vitatható, a design sajátos ötvözete a nosztalgikusan barokkos hagyománynak és a mai ékszertrendek, illetve grafikai tervezésnek.

 Oroszország túl közel van és túl nagy ahhoz (a történelmi viszontagságokról nem is beszélve), hogy ne legyen minden házban pár olyan Oroszországból vagy a Szovjetunióból származó tárgy, amihez fontos, érdekes emlékek ne fűződnének. Lehet az a legkülönlegesebb vagy a legközhelyesebb szuvenír, egészen hétköznapi használati tárgy vagy éppen egy jó ebéd: a lényeg, hogy lehessen róluk mesélni. Új rovatunkkal az a célunk, hogy minél több ilyen tárgyról írjunk, minél több ilyen emléket osszunk meg egymással. Ha van olyan tárgyad amiről szívesen írnál, emléked, amit szívesen osztanál meg a blog olvasóival, írj nekünk az azoroszok@gmail.com címre. A jövőben rendszeresen szeretnénk szemezgetni a ti leveleitekből.

Alízzal, nyolc éves spánielemmel sétálva a városban, sok kutyával ismerkedünk meg naponta. Alkalmanként rácsodálkozom a bemutatkozáskor, milyen állati(!) izgalmas neveket adnak egyes gazdik eb-társuknak. Ami még meglepőbb, hogy több orosz névvel is találkoztam már. Itt van például Olga, a sintértelepi kis fehér keverék, vagy Szonyja, a fekete drótszőrű tacskó a Hunyadi térről, Igor az agár… Irigylem tőlük ezeket a szép neveket, de igaz ami igaz, az én drága, kövérke Lizikémre sajnos tényleg nem illik egy fürge, karcsú orosz lánynév, mint például Kira… De mi szerint választunk nevet akár kutyánknak, akár gyermekünknek? A régi időkben egyértelműen nem a divat, vagy a szép hangzás miatt kapta valaki a nevét. Sokkal komolyabb tényezők, mint például az egyház, vagy egy elhunyt családtag határozták meg azt, hogy kit hogyan hívjanak. Akinek aktuális, van pár tippem szép orosz nevekre, de azért jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy - legalábbis sokak szerint - a név meghatározza viselője személyiségét, karakterét, éntudatát. Akad olyan kutató is, aki szerint nevünk, mint más szociokulturális tényező, még a sorsunkat is képes befolyásolni…