Az orosz Állami Duma elfogadta annak a törvénynek az első olvasatát, ami bevezeti a „külföldi ügynök” terminust az orosz joganyagba. Ha a törvény hatályba lép, külföldi ügynöknek fog számítani minden olyan Oroszországban működő non-profit szervezet, amely valaha kapott külföldről támogatást és politikai tevékenységet is folytat.

A törvény, bár kevésbé látványos, mint a nem engedélyezett tüntetéseket sújtó nagy bírságok, jól illeszkedik az elmúlt évek politikájába és jogalkotásába. Az NGO-k körülbelül 2004 óta Putyin mumusai, amikor az ukrán és grúz „színes forradalmak” bebizonyították, hogy a non-profit szervezeteknél per def gyakran előforduló aktív társadalmi réteg ügyesen kihasználható politikai csatározásokra, sőt minősített esetben a regnáló rezsim megdöntésére is. Oroszországban Putyin második elnöki ciklusa óta számos olyan törvény született, melynek célja nehezen értelmezhető másképp, mint a társadalmi és politikai életben aktív szerepet vállaló szervezetek életének keservessé tétele. Az NGO-k regisztrációjának túlbürokratizálása vagy az olyan gumiszabályok, mint a szélsőséges politikai erők ellen hozott törvény nagy teret adott az adminisztratív szurkálódásokra és a társadalmi aktivitás aláásására.

Pedig ha kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a dolgokat, jól látszik, hogy a non-profit szervezeteknek nem volt akkora szerepük Janukovics vagy éppen Sevarnadze megbuktatásában, mint azt maguk a szervezetek, vagy a USAID munkatársai szeretik hangoztatni. Minden jel arra utal ugyanis, hogy a társadalmi aktivitás önmagában kevés az érdemi változásokhoz egy nem-demokratikus rendszerben. Az autoriter hatalom többé-kevésbé biztonságban van addig, amíg nem keletkezik törés magában a politikai elitben, amely aztán már az állami forrásokat is kihasználva tudja mobilizálni a tömegeket.

Ezt a szabályt erősíti Oroszország példája is, ahol bár a társadalmi aktivitás növekszik (igaz borzasztóan alacsony szintről), de az érdemi politikai változásnak egyelőre nem sok nyoma van. Amíg Putyin képes egyensúlyban tartani az egymással viaskodó politikai klánok erejét – és ne legyenek kétségeink, ha keveset is tudunk erről, alighanem lényegesen több energiát fektet ebbe, mint az NGO-k imázsának rombolásába – Moszkvában nem lesz színes forradalom.

Akkor hát a saját árnyékával viaskodik Putyin? Nem feltétlenül. Egyrészről soha nem árt elővigyázatosnak lenni, ki tudja, mit hoz a jövő. Másrészről minden ehhez hasonló törvény felfogható úgy, mint a szuverén demokrácia koncepciójának sokadik reinkarnációja, vagyis az az eszme, mely fenntartja a büszke Oroszország jogát arra, hogy saját maga foglalkozzon belügyeivel, és más országoktól is csak ezt tartja elfogadhatónak. Ez persze nem egy túlságosan előre mutató felfogás abban a korban, amikor az emberi jogokért történő harc majdnem ugyanannyira globalizálódott, mint a hamburger, ugyanakkor sok a nyugati világ gyakran képmutató kritikáiba belefáradt orosz lelkének eshet jól. Így kerül tehát rá a „külföldi ügynök” billog sokak homlokára Oroszországban. Ki tudja, lehet, hogy bizonyos szempontból még büszkének is lehet rá lenni.