„A Szovjeunióban nincs szex.”- hangzik egy 1986-ból származó, bár kissé torzított, s talán éppen ezért szinte azonnal szállóigévé vált mondat. Az egyik első szovjet-amerikai műholdas tévés műsorban (телемост) egy amerikai résztvevő (Wladimir Kaminer Es gab keinen Sex im Sozialismus c. könyvében hangoztatott véleménye szerint az amerikai résztvevők egytől egyig CIA-ügynökök voltak, akik a Szovjetuniót hivatottak lejáratni) a következőt mondta: „Nálunk a tévéreklámokban minden a szex körül forog. Önöknél is vannak ilyen reklámok?” A szovjet beszélgetőpartnerek közül egy hölgy, aki a Szovjet Nők Bizottsága elnevezésű szervezet képviselője volt, így válaszolt: „Hát nálunk a szex… (kis nevetés) nálunk nincs szex, és kimondottan ellenezzük!” Eztán a hallgatóság hangos nevetésben tört ki, amikor is a szovjet résztvevők közül valaki pontosította az elhangzottakat: „Szex az van nálunk, reklám nincs.” De ne szaladjunk ennyire előre.

Témánkat illetően az egyik legfontosabb momentum a nők és a férfiak szociális egyenlőségének deklarálása volt 1918-ban, hovatovább még a homoszexuálisok egyenjogúságát is elismerték, elég itt Lenin e kérdésben érintett harcostársára, a későbbi külügyi népbiztos Csicserinre utalnunk. Természetesen ez nem változtatta meg egy csapásra az Oroszországban hosszú évszázadok alatt kialakult helyzetet. Kétségtelen az orosz patriarchális berendezkedés hatásának továbbélése, nem véletlen, hogy az orosz irodalomban is egyfajta „prüdériát” fedezhetünk fel, aminek majd csak a 19. és a 20. század fordulóján virágzó ezüstkor művészeti élete vet véget (jól mutatja ezt Mihail Kuzmin példája, aki a homoszexualitás témáját elsőként emeli be az orosz irodalmi kánonba Szárnyak c. művével vagy éppen a nők megjelenése a szépirodalomban: Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Zinaida Hippiusz), s a posztmodernben teljesedik ki (eklatáns példa erre Viktor Jerofejev néhány műve, pl. Az orosz széplány).  A női emancipáció Oroszországban már a XIX. században megkezdődött(a folyamat valós kezdőpontjának azonban I. Péter által szervezett asszamblékat tekinthetjük, ahol nők s férfiak a cár parancsára egyszerre itták le magukat, s innen szinte már „egyenes” az út a XIX. századi forradalmár nőkön keresztül egészen a XX. század elejéig).

Mai szemmel igazán „megkapó” az ún. „pohár víz"-teória, ami a szovjethatalom első éveiben terjedt el, elsősorban a fiatalok körében, s egészen a 20-as évek végéig komoly visszhangja volt (olyannyira, hogy még a közoktatásügyi népbiztos, híres művelődéspolitikus Lunacsarszkijt és állásfoglalásra késztette). A teória lényege a szerelem tagadásában állt, melyben a szexualitást nem kötik semmiféle feltételhez vagy formasághoz. A szexuális igényeinket ennek megfelelően úgy elégítjük ki, ahogy szomjunkat oltjuk egy pohár vízzel – hangzik a forradalmi elmélet lényege. Tartalmát tekintve a teória kísértetiesen hasonlít a 60-as években nyugaton elterjedt szexuális forradalomhoz, s mai szemmel már nem sokakat lep meg ez a nézet, nem úgy az éppen születő félben lévő Szovjetunió lakosságát.

A teóriát leggyakrabban, bár mindenféle alap nélkül, a német szocialista politikus és nőjogi harcos Clara Zetkin és a világ első női nagykövetének, a szovjet Alekszandra Kollontaj nevéhez kötik. Ők bár gyakran foglaltak állást feminista kérdésekben, ilyen vulgáris formában sosem jutott kifejezésre véleményük. Nem úgy a nacionalista nézeteket valló Uvarovnak, aki az ún. Orosz Nép Szövetségének tagja volt.

Talán nem érdemtelen idéznem ez 1918-ban fogant ezirányú írását: „A szaratovi kormányzóság népbiztosainak dekrétuma a nők feletti magántulajdon megszüntetéséről: A törvényes házasság azon szociális egyenlőtlenségek produktuma, amit gyökerestül kell kitépni a Szovjetunióban. Eleddig a törvényes házasság a burzsoázia kezében komoly fegyvernek bizonyult a proletariátussal folytatott harcban. […] Ezért […] a következőket határozzuk: 1. § 1918. január 1-jétől megszűnik a 17 és 30 év közötti nők feletti általános tulajdonlás joga. 2. § A dekrétum nem érvényes az öt vagy annál több gyermekes férjes asszonyokra. […] 3. § Az egykori férjeknek jogukban áll feleségük soron kívüli használatba vételére. Megjegyzés: amennyiben a férj akadályozná a dekrétumban írtak életbe lépését, ezen cikkely által biztosított jogától megfosztassék. 4. § Minden nőt, akikre jelen dekrétum vonatkozik, […] a dolgozó nép tulajdonává nyilvánítunk. […] 7. § A polgártársaknak nem több mint heti négy alkalmuk van a nők igénybevételére, alkalmanként három óra az alábbiakban meghatározott feltételek mellett. 8. § A dolgozó nép minden tagja köteles fizetésének 2%-át a Népi Nemzedék elnevezésű alapba befizetni. 9. § Minden férfi, aki a népvagyon valamely példányát igénybe venné, munkás-üzemi bizottságától, vagy szakszervezetétől igazolást kell felmutatnia munkásosztálybeli származásáról. 10. § A munkásosztályba nem tartozó férfiak a 8. § -ban meghatározott alapba befizetett havi 1000 rubeles járulék mellett jogot szerezhetnek az elidegenített hölgyek használatba vételére. 11. § Minden jelen dekrétum által népi vagyonnak nyilvánított hölgy havi 280 rubel segélyezésre jogosult. 12. § A terhes nők 4 hónapra (3 hónap a szülés előtt, s egy utána) felmentést nyernek kötelezettségeik alól. 13. § Az újszülötteket egy hónap után a „Nép bölcsődéjébe” kell adni, ahol 17 éves korukig nevelésben és oktatásban részesülnek. 14. § Ikerpár születése esetén az édesanya 200 rubel díjazásban részesül. 15. § A nemi betegségek terjesztésében vétkeseket törvényi felelősségre vonják a forradalmi bíróság előtt.”

Bár Uvarov a bolsevikoknak tulajdonította a dokumentumot, pornográf munkájáért az anarchisták végeztek vele. Később a fehérek és más antibolsevik propagandát folytató szervezetek (a II. világháború idején a nácik által kiadott brosúrákban a szovjet nőket egyenesen prostituáltnak bélyegezték) előszeretettel használták fel az idézett sorokat a szovjethatalom lejáratására, holott azok sosem léptek hatályba. Ugyanakkor – bár valószínűleg csak közvetetten – olyan irodalmi remekműveket ihlettek, mint Jevgenyij Zamjatyin Mi (1920.) vagy Andrej Platonov Csevengur (1927–29.) című antiutópiája.

A „burzsoá családmodell” felszámolásáról – Uvarovon túl – olyan marxista klasszikus is írtak, mint Engels és Lenin. Lenin Kollontaj és Zetkin mellett ugyancsak elítélte a „pohár víz"-teóriát, mondván: „A szomjúságot valóban enyhíteni kell. De egy normális ember normális körülmények között vajon belefekszik-e az utca szennyébe és iszik-e egy tócsából? Vagy egy olyan pohárból, melyet mások már több ízben is a szájukhoz emeltek?” A nagy forradalmárok kapcsán Ernu Vasile Született Szovjetunióban c. könyvében így fogalmaz: „Először is, hivatalosan Lenin, Trockij, Buharin, Dzerzsinszkij, Rikov, Kamenyev, Zinovjev, Sztálin közül egyiknek sem volt felesége, csak „útitársa”. Mint ahogyan a nagy forradalmár nők, Clara Zetkin, Nagyezsda Krupszkaja, Alekszandra Kollontaj, Inessza Armand sem voltak családosak, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem.” A NEP idején Ernu szerint visszakanyarodtak „a régi mintához”, ahonnan ilyen rövid idő alatt talán nem is sikerült érdemben eltérni. „Elfogadták a régi képletet, ám a családi nevelésnek az új, forradalmi elvekhez kellett igazodnia. Így került be a szexualitás a legnagyobb szovjet tabuk sorába.”

Egy hét múlva még visszatérünk Kollontaj asszony, „a szajhák kedvence, a ’dolgozó lányok’ szabad szerelmének biszexuális védelmezője” szerepére, valamint fokozatosan áthajózunk a sztálinizmus időszakára is.