Oroszok

Talán a legzavarosabb és legnehezebb időszak volt, bár ki tudja, Oroszországban mindig nehéz volt élni. Ezek, a kor analóg turista fényképezőgépeivel felvett, képek megörökítették azt a feszülő ellentmondást, ami egy világot robbantott fel: sorozatosan bontva elemeire azt. Mit hozott a kapitalizmus betörése, amitől a szabadságot várták? Szabadkereskedelmet?

Gorbacsovi örökség: kígyózó sorok MINDENért:

A moszkvai MacDo megnyitása abszolút ikonikus.

Lehetővé tették a gázpisztoly árusítást:

1993. Halárusok:

Rock-koncert a Vörös téren 1993-ban:

Végtelenített éjszakai élet. 1993.

A Fehér Ház ostrom után. A reklámfelirat: Találkozás Amerikával:

A lottónyertes 1994-ben:

1995.Arbat (sétálóutca Moszkvában):

A válogatást az AdMe szerkesztősége készítette, ebből merítettem.

Mivel csábították a hetvenes évek Szovjetuniójában az odalátogató turistákat? Bár legtöbben kétségtelenül az élményért utaztak, sokan nem voltak restek, hogy betankoljanak a szovjet szuvenírek tárházából. Mit ajánlhattak nekik a szovjetek a hiánygazdaság idején? Egy 1970-es kiadvány ezt segít feleleveníteni.

Előző alkalommal már eljutottunk a szovjet–olasz szerződés megkötéséhez, valamint eltemettük Palmiro Togliattit is. Lássuk hát, hogy épült meg a volgai autógyár, s miképp alakult az autókultúra a ’70-es évek Szovjetuniójában.

A ’70-es évek „legkülföldibb” szovjet városa kétségtelenül Togliatti volt: kb. 1000 olasz dolgozott az üzem építésén, saját boltjaik, étkezőik voltak, még a szakácsuk is olasz volt, egyenesen Triesztből. Alapítottak egy iskolát is az olasz gyerekeknek, a szülőknek pedig klubot, bárt és egy tánctermet rendeztek be. A jövevények természetesen nem éltek hermetikusan elzárva, kb. 30 vegyes házasság köttetett.

A szovjet–olasz barátság elsőszülöttei 1970. április 19-én jöttek le a szalagról. Az első hat autót az Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság zászlajának színére fényezték: kettő kékre és négyet pirosra. Három nap múlva Lenin születésének 100. évfordulóját készült méltóan megünnepelni az ország, ezért néhányan azt javasolták, nevezzék el az autót VIL-100-nak, amit a Vlagyimir Iljics Lenin név kezdőbetűi adnának ki. Az ötletet nem fogadták el, de egy külön bizottság alapítottak, ami az autó elnevezésén dolgozott: többek között az is kitétel volt, hogy a leendő név idegen nyelven is jól hangozzék, hisz külföldi piaccal is számoltak. Az autót végül, a bizottság véleményezése nélkül, Zsigulinak nevezték el, annak ellenére, hogy többen is felhozták ellenérvként a nemzetközileg is elterjedt dzsigoló szóval való hasonlóságát.

A gyártás megkezdését követően széles körben elterjedt pletyka volt, hogy a népautót majd 1 rubel/kg-os áron fogják adni, ami nem valósult meg, főleg, hogy a népautó gyártásának egyik célja éppen az volt, hogy a lakosság fölös pénzét begyűjtsék: így az árat 5600 rubelben határozták meg, ami hároméves átlagfizetésnek felelt meg. Az első autók megvásárlási jogát az üzem építői kapták, valamint a termelés éllovasai. Hivatalosan. Hisz a termelés éllovasai mind jólöltözött, öltönyös kalapos úriemberek voltak. Egyikük, miután fizetett, majd minden dokumentumot aláírt, volánhoz ült és a gázra taposott: belevágódott a legközelebbi betonoszlopba. Kiszállt a kocsiból, átölelte a betonoszlopot és azt mondogatta: 5600. 5600. 5600. Meg kellett szokni az autó adottságait: a Volga után, ami bár másfélszer volt nagyobb, mint a Zsiguli, sokkal tágasabb és gyorsabb is volt. Vlagyimir Pavlovics Baszov azt találta mondani, hogy „a Volga az orosz nő, aki egyfolytában a kertben görnyedezik egy lila színű nadrágban; a Zsiguli pedig egy bikinis leányzó”.

1974 őszén már 2300 autót gyártanak naponta Togliattiban, 22 másodpercenként gördül le egy újabb Zsiguli a szalagról. Ez a városképet is messzemenően megváltoztatta: a 60-as évek filmjeiben alig látunk autót, a Zsigulikkal robbanásszerűen megnő a számuk.

A Zsigulik a bűnügyi filmekben is áttörést hoztak. A bűnügyi filmek autós üldözés nélkül – akár az élet szerelem nélkül. A Zsiguli első debütálása az Olaszok kalandjai Oroszországban c. filmben volt. Az autós részek közül majd mindet olasz kaszkadőrökkel rendezték. A mutatványok legtöbbje halálos volt – legalábbis az autók számára. Nagy nehezen, az illetékes minisztériumoknál közbenjárva sikerült hat autót beszerezni a filmforgatáshoz, mindegyiket gallyra vágták. Ilyet a szovjetek még álmodni sem mertek volna. Éppen ebben látják az okát, miért maradtak el a szovjet kaszkadőrök nyugati kollégáiktól.

Az autók megvásárlása nem is volt olyan egyszerű. Itthon is jól ismert volt a várólista, a Szovjetunióban erre évente hivatalosan egyszer lehetett feliratkozni. Az értesítést úgy várták, mint a levelet a frontról. A Fiattal megkötött szerződés értelmében a Szovjetunióban szervízhálózatot is kellett építeni. Az első ilyen műhely a Varsavszkoje sosszen nyílt meg, ami Európa korának legnagyobb autószervíze volt: 700 fős személyzet mellett egyszerre 200 autót tudtak szerelni. A Varsavkát hamarosan csak Bermuda-háromszögként emlegetik, egyrészt, mert valóban háromszög formájúra építették, másrészt viszont titokzatos eltűnések is rendszeresen történtek: alkatrészeknek, de embereknek is nyoma veszett, hisz volt, hogy a tulajdonosok napokig ott maradtak az autóikkal, csak el ne tűnjék róluk/belőlük valami.  Az autószerelő az egyik legelismertebb és legnagyobb presztízzsel rendelkező foglalkozás lett: akkoriban azt mondták, egy jó szerelőt keríteni fontosabb, mint megnősülni. A javítás és az alkatrészek beszerzése örök fejtörést okozott: a felkészülteknek mindig kéznél voltak a legfontosabbak a csomagtartóban, valamint a garázsban.

A garázs a szovjet jólét megtestesítője volt, a férfiak számára második otthon, egy bunker, ahol hónapokig is elél az ember: befőttek, savanyúság, amik jól fogynak a baráti összejövetelek alkalmával. Az ötemeletes panelok (hruscsovkák) mellett a vasbetonvázas, vasajtós garázssorok a 70-es évektől a szovjet városok obligát elemeivé váltak.

A népautó születéséhez egy nagyon érdekes dokumentumfilm oroszul:

Ha tetszett a bejegyzés, szeress minket a Facebookon! 

Az Izvesztyija egykori tudósítója, és a KGB ezredese Leonyid Koloszov, egy névreszóló kétcsöves puskát kapott a KGB vezetőségétől egy titkos hadműveletben való részvételért, aminek következtében jelentősen megváltozott a szovjet lakosok élete.

A Fiat 124

A gyermekkora mindenkinek más és más, a szovjet (s főleg a későszovjet) gyerekkornak boldognak és természetes limonádé alapú (citrom, szóda, cukor) üdítőitalokkal megédesítettnek kellett lennie. Vegyük hát szemügyre, mit ittak a szovjet lurkók.

A legnépszerűbb, s egyben legolcsóbb ital a Buratyino (it. Burattino, tkp. Pinocchio Alekszej Tolsztoj által átdolgozott, Carlo Collodi szerzői jogait nem igazán tisztelő változata) volt: 10 kopejka betétdíj nélkül. A betétdíjnak egyébként komoly nevelő funkciója volt, hisz a gyerekek egyebek mellett - a szülők megkerülésével - így tehettek szert zsebpénzre. (1984-ben, Vasile Ernu leírása szerint egy rubelből száz doboz gyufát lehetett venni, vagy akár 20 csésze teát inni az iskolai büfében. A dollár ekkor 94 (!) kopejkát ért.) A 70-es években közkeletű volt a történet, miszerint egy ember az üvegek visszaváltásán bekasszírozott pénzből vett magának egy Volgát, ami akkor (még mindig) a legdrágább autónak számított. A limonádékat nem csak üvegben árulták, hanem kocsiból és pultból mérték, később pedig automaták is megjelentek az utcákon, a hírhedté vált közösségi pohárral, aminek bár kétes volt a tisztasága, de csak a legritkább esetben lopták el.