Oroszok

A számos karácsony és újév (európai, orosz) után a tél végén az ünneplésre okot adó alkalmak a tavaszba való átmenetet is kitöltik. A telet kitessékelő farsang, azaz maszlenyica február végén szalmabábú égetéssel, vagy egyszerűen kint a hóban elfogyasztott kiadós blinivel, forró csájjal telik.

A népi hagyomány szerint a maslenyica hetében (ami a nagyböjtre való felkészülés hete volt) szánkózni hívták a lányokat, sátrakban (balagani) blinit (palacsintát) sütöttek, és szalmababút hordoztak végig az utcákon. Az ünnepi hét vasárnapján kölcsönös bocsánatkérésekbe bocsátkoztak, hogy a böjt előtt megtisztuljanak (ezt a férfiak vodkával pecsételték meg), az elégetett szalmabábu hamvait pedig szétszórták, egyes helyeken a tűzbe dobták a bábut, máshol rituálisan eltemették. A télszimbólum szalmabábu még a szláv hagyományból öröklődött át. A kerek palacsinta a napot jelzi, termékenységet jelent.

Még a nyolcvanas évek derekán az amúgy csak hivatalos, szovjet ünnepek mellet csupán az újév és a maszlenyica volt az, amit ünnepeltünk. Hosszú hetekig készültünk az egész estét kitöltő műsorra, a majdnem negyven fős osztályunk az órák után rendületlen próbálta az oj blini, blini, blini, oj blinocski moji csasztuskát. Szegény osztályfőnökünk, akit a történelemkönyvi ábrázolásokra való kísérteties hasonlósága miatt csak előembernek hívtunk, egyre kétségbeesettebben próbálta belénk verni a szovjet hazát dicsőítő verseket, a lányok által technika órán varrt ruhák divatbemutatójának koreográfiáját, és még ki tudja mit, amire már nem is emlékszem, hiszen az egész ünnepség végül elolvadt a hóval. Csupán a reményt adó napsugárra emlékszem, ami hidegen csillogott a megfagyott hóbuckák tetején, és arra, hogy mennyire szerettem, amikor szombaton a menzán igazi blini volt, eperlekvárral, harminc kopejkáért.

Az talán azóta sem változott, hogy a tavasz ugyan még sokára érkezik, de a márciusi nőnapon virágba borul egész Oroszország, végtelen tulipán, nárcisz csokrok és dobozos orchideák illata kúszik a latyakos metrón, a hosszú nap után spiccesen, kissé félrecsúszott sminkben utaznak hazafelé az ünnepelt nők.

A két ünnep szorosan követte egymást idén, tiszteletükre a blog szerzői egy kellemes, pesties-oroszos délutánt töltöttünk együtt. Volt scsí, orosz kotlet, pirozski, akaziki, hússaláta, blini sguscsenkával vodka, és rengeteg gyönyörű tulipán.

A menü pesties volt, a helyi piac kínálatához mérten készültek az ételek. A scsíbe (ami friss, zsenge, még zöld káposztából a legfinomabb) egy kevés csalamádé (ld. vecsési káposzta) is került, a blini pedig, ugyan bőséges tejföl került a tésztájába, valljuk be palacsinta lett. Hogy adjunk a hagyománynak is, az autentikus ízek kedvéért a gombás pirogba zödhagyma és krumpli is került, a marhakotlet teljes mértékben nélkülözte a pirospaprikát, a bliniben a sguscsjonka valódi orosz sürített tej volt, a saláta pedig házi recept szerint készült előételként. Elővettem ugyan a szamovárt is, de bevallom, nem mertem bekapcsolni (elektromos), nehogy felrobbanjon negyven évnyi pihenés után. A legjobb scsí és blini recepteket, elkészítjük és megosztjuk a blogon, illetve várjuk ide.

Boldog nőnapot és boldog tavaszt!

Amikor aktuális volt írtunk a télről, most pedig itt az ideje, hogy írjunk a tavaszról. És ha tavasz, akkor … Nem, nem, nekem nem rögtön a jól ismert rím jutott eszembe, hanem gyermekkorom vasárnapi ebédjeinek hosszú időn át elmaradhatatlan kísérője, a szovjet filmsorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. "Az idő soha-soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat….". Főszerepben Vjacseszlav Tyihonov, Bicskei Tibor…beszélő(!) Both Béla.

http://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

A március 4-ei választásokon Putyin még saját meglepő és elérzékenyítő mértékben nyert, a csapata által várt 58 % helyett közel 64 %-os többséggel. A legnagyobb ellenzéki párt, a kommunisták jelöltje 17,18 %-ot kapott, a többiek is messze lemaradva. Körzetekre lebontva is mindenhol Putyin nyert, egyedül Moszkvában nem kapott abszolút többséget, csak relatívat. Mindezek ellenére érdemes foglalkozni azzal, hogy kik és miért nem szeretik Putyint az oroszok közül, mert úgy tűnik, hogy a velük való kiegyezés a kulcsa a gazdasági növekedésnek és az erre alapozott társadalmi békének.

A heti rendszerességgel Putyin ellen felvonuló tüntetőket nehéz besorolni egy társadalmi csoport alá. A hatalom szívesen hívja őket Amerika-bérencnek, idegen érdekeket követőknek, de a választások elmúltával szembe kell majd nézni azzal, hogy a moszkvai és pétervári (felső)középosztály, az értelmiség színe-java erősen idegenkedik Putyin politikájától, stílusától és személyétől. Kreatív osztálynak, a XXI. század embereinek hívják öket elemzők, és valóban, ezek érdekes megközelítések. Felnőtt egy olyan generáció, amelyik nem a szovjet időkkel, de még csak nem is a zűrzavaros 90-es évekkel hasonlítja össze a mai állapotokat, hanem nyugat-európai és amerikai tapasztalataival. Internteznek, utaznak, időnként külföldön dolgoznak, nyugati kollegáikkal közös projektekben érdekeltek - és közben otthon azt tapasztalják, hogy az orosz állam lassú, korrupt és nagyképű. Nehéz lesz őket meggyőzni, hogy ez nekik jó.

Pedig muszáj lesz. Persze csak akkor, ha az orosz vezetés hosszabb távban gondolkozik, mint egy-két év. Az orosz gazdaság (és az állami vezetés) egyoldalú függőségét az energiahordozók árától csak úgy lehet csökkenteni, ha a kreatív iparágak beindulnak. Az elkövetkező években eldől, hogy az orosz vezetés melyik utat választja: a magasan tartott olajárakból származó bevételeket szociális juttatásokra fordítják vagy beforgatják struktúraváltásba. Putyin a választási kampányában mindkét megoldást megígérte. És amilyen durva a helyzet, még az is lehet, hogy komolyan gondolta. A struktúraváltáshoz viszont elengedhetetlen kiegyezni a kreatív osztállyal. Hogy ez konkrétan milyen engedményeket jelent, több demokráciát? kevesebb adót? szabadabb sajtót? - ez a következő évek titka.

Minek köszönhetjük a mai erőviszonyokat Oroszországban? Honnan indultak a 'nagyok' és a vesztesek? Mi történt a Szovjet Birodalom összeomlásának pillanatában? Egyáltalán pillanat volt? Ezek a kérdések immáron több mint két évtizeddel az átmenet után rendkívül aktuálisak a mai erőviszonyok, folyamatok megértéséhez, nemcsak az új Oroszországban, hanem a szovjet rendszerből a piacgazdaságba és parlamentáris demokráciába való átmenetet megélt összes államban, így a keleti blokkban is.

A szovjet állam önnönmagában nem omlott össze, a világ több pontján a mai napig (sikeresen) működik (ld Kína), igaz új gazadaságpolitikai alternatívák bevezetésével. A Szovjetunió esetében az a kérdés, miben különbözik a ma a tegnaptól, ha a demokrácia sajátos értelmezése vált szükségessé, ha az 'elit', a 'nyertesek', a véleményformálók és az új Oroszország demokratái egyrészről a múlt marxista, leninista (propaganda)gépezetet működtető figuráiból verbuválódtak? A vesztesek ugyancsak abból a közegből jöttek, a különbség a lehetőségekben és a kellő pillanatban meghozott döntésekben rejlik.

Jurij Poljakov magyarul megjelent regénye általános lenyomata a zavarosnak, és kinagyított képe az összeomlás előtti pillanatnak. Kiderül, hogy az összeomlás nem is egy pillanat, hanem események láncolata, méghozzá felgyorsított formában. Az írói technika a visszaemlékezés ritmusát követi: a gorbacsovi időszakra jellemző enyhülést, izgalmas intellektuális pezsgést, a szovjet retorika fokozatos kiürülését a képek kellemesen hömpölygő egymás mellé rendelésével ábrázolja.

A vasárnapi elnökválasztás annyira izgalommentes volt, hogy maradt idő végiggondolni, mire jó a hatalom.

Na de mi lenne, ha angyalok, konkrétan két angyal vezetné Oroszországot?