Oroszok

Újabb vendégposzttal jelentkezik Tóth-Czifra András, politológus, politikai tanácsadó.Legutóbbi átfogó belpolitikai elemzése után, András, most a nálunk is többször tárgyalt Pussy Riot-ügyet helyezi tágabb politikai kontextusba. A szerző Oroszországról írt további elemzéseiért és kommentárjaiért keressétek fel No Yardstick című blogját, és a Twitter-ét.

Évek óta nem kapott akkora nyilvánosságot orosz bírósági tárgyalás, mint a Pussy Riot ügye. Nem csoda: ha nem lett volna elég a tavalyi választások óta tartó balhék miatti világméretű figyelem, a tárgyalás már önmagában is sok csámcsogni valót hozott. Elvégre ezúttal három mutatós fiatal hölgy került a bíróság elé a sokszor sótlan és a külföld számára nehezen megkülönböztethető ellenzéki figurák helyett. Három hölgy, akik a „puncilázadás” nevet viselő együttesben zenéltek. Akik mellett Madonna is kiállt, és akik mindvégig egyértelművé tették, hogy politikai okokból állnak a bíróság előtt. Annak ellenére vált ez az ügy az orosz kormány elnyomó politikájának egyik szimbólumává, hogy megítélése korántsem egységes, külföldön sem, de főleg nem Oroszországban. Az alábbiakban én nem is ítélkezem sem a lányok, sem bíráik felett, hanem inkább azt próbálom kibogozni, hogy valóban akkora felhajtást érdemel-e ez a sztori, amekkorát kapott.

Aki egy kő alatt töltötte volna az elmúlt fél évet, annak röviden elmondom, hogy az ügy akkor pattant ki, mikor a Pussy Riot nevű női punkzenekar február 21-én „zenés imát” mondott a moszkvai Megváltó Krisztus Katedrálisban, amiben arra kérték a Szűzanyát, hogy takarítsa el Vlagyimir Putyint a hatalomból. A lányoknak nem ez volt az első provokatív akciója, de ez már végérvényesen kiverte a biztosítékot az ortodox egyháznál és ezzel párhuzamosan az orosz kormánynál is. A zenekar három tagját őrizetbe vették, és vallási uszítás valamint huliganizmus miatt először hét, majd három év börtönt kértek rájuk. Ebből kettőt végül meg is kaptak, ezt – annak ellenére, hogy kisgyerekes anya is van az elítéltek között – szigorított börtönkolóniában kell letölteniük.

Putyin és hívei

Sokan úgy vélik, hogy a durva reakcióval az orosz hatóságok házhoz mentek a pofonért. Való igaz, ha a lányok megússzák egy párezer rubeles bírsággal, soha senki, aki nem ezzel foglalkozik, még csak nem is hallott volna az esetről Moszkva határain kívül. Putyinnak azonban nem volt túl sok választása. Mivel a tekintélyes ortdox egyház a kormány egyik legfőbb támogatójának számít, sőt, Kirill pátriárka Putyin egyik nemhivatalos „tanácsadója”, az orosz elnök nem tehette meg, hogy egy ilyen nyilvánvaló provokációt figyelmen kívül hagy. Miután viszont az eset nem várt nemzetközi figyelmet kapott, a hatóságok már csak két rossz közül választhattak: hagyják futni a punk csajokat, ezzel végérvényesen beismerve, hogy az orosz kormányt nyomás alá lehet helyezni, vagy csapjanak oda legalább egy kicsit, kockáztatva, hogy ezzel mártírt csinálnak az elítéltekből? A kormány (és a vele buzgón együttműködő igazságügy) az utóbbit választotta.

Az elmúlt hónapokban Putyin egyértelműen feladta korábbi „atyuska” arculatát, és arra próbál bazírozni, hogy ha csak törzsbázisának játszik, akkor is elég erőt tud felmutatni ahhoz, hogy senki ne kérdőjelezhesse meg a hatalmát. Ez a törzsbázis elsősorban a kisebb, vidéki városokban, ipari körzetekben élő, alacsony végzettségű és keresetű oroszokból áll, azokból, akik márciusban is visszasegítették őt az elnöki székbe. Ők azok, akik távolságtartással, sőt, némi undorral figyelik a nagyvárosok elpuhult narodnyikjait, és bizony, ahogyan a parasztok száz évvel ezelőtt, ők még ma is behívnák a cári Ohrana titkosszolgáit, hogy páholják el a kéretlen reformereket, ha betennék a lábukat a faluba. Persze bajuk nekik is van a kormánypárt helyi korrupt kiskirályaival, a gyalázatos minőségű közszolgáltatásokkal, a munkanélküliséggel, de ezért nem a távoli csúcsokon üldögélő Putyint, hanem csak a rendszert okolják. Még ha akarják is, hogy változzon a rendszer, számukra Putyin távozása több lenne, mint egy rendszerváltás.

Ellentétben azokkal az utcára vonuló, jellemzően az elmúlt évtized által kitermelt középosztályba tartozó, nagyvárosi tömeggel, akik számára viszont éppen Putyin távozása jelentené az óhajtott rendszerváltozást. Az „új”, tüntető ellenzék – szerintem hibásan, de ez most mindegy – egyértelműen Putyinnal szemben határozza meg magát, egyébként másban nem is igazán értenek egyet.

Mindemellett egyre inkább kezd kialakulni egy harmadik csoport, ami talán még az előző kettőnél is fontosabb lehet Putyinnak: a kritikus elit. Azok csoportja, akik számára – mint az elitben mindenkinek – a mostani rendszer jelenti a túlélést, emiatt semmiképpen sem akarnak rendszerváltást, és úgy vélik, hogy ezért az elnök beáldozása sem lenne túl nagy ár.

Tabudöntögetés

Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy Putyint? Beáldozni? Hogy juthat egyáltalán valaki eszébe ilyen?

Nos, az igazság az, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics már korántsem a régi. Mikor közel tizenhárom éve hatalomra került, Putyin dinamikus, ügyes, a nép nyelvén beszélő vezetőnek tűnt, aki kőkemény ideológiát hozott magával: leszámolni a kaotikus 90-es évekkel és visszaadni Oroszország régi erejét. Sikerült, többé-kevésbé. Mikor második ciklusában a szemére vetették, hogy a szigorral talán átesett a ló túlsó oldalára, már egy új, „puha ideológia” vette át a kemény helyét: az orosz állampolgárok életszínvonala töretlenül emelkedett, megszületett a Törökországban lerészegedő új középosztály, ömlöttek az államkincstárba az olajrubelek. Néhány éve azonban ez a puha ideológia is elveszett. Jött a válság, és kiderült, hogy az orosz anyaföld sem sérthetetlen. A növekedés megtorpant, a szép új világ ismét bizonytalanná vált.

Az orosz középosztály ekkorra már elég erős volt ahhoz, hogy politikai öntudatra ébredjen, de ehhez még hiányzott valami. Elvégre Putyin, hiába hullott le róla két lepel is, még mindig „Putyin” volt: a szállóigékben beszélő, félmeztelenül horgászó, marcona dzsúdóbajnok, aki valahogy elvitte a hátán az egyre jobban recsegő-ropogó orosz államot.

A végzetes szikrát viszont éppen Putyin adta meg. Bár mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hiába nem ő az államfő, ő irányítja az országot, erről úriember nem beszél. Putyin megkérdőjelezhetetlen primátusa, együtt a 90-es éveket követően is klánok által irányított, velejéig korrupt gazdasággal, vagy a kormányzati csettintésre ítélkező igazságüggyel olyan nyílt titkot jelentettek az orosz társadalomban, amelyről mindenki tudott, de mindenki számára éppen annyira volt elviselhető, hogy ne tegye szóvá. Amikor viszont Putyin tavaly szeptemberben bejelentette, hogy visszatér az elnöki pozícióba, az úgy hatott az orosz társadalom felvilágosultabb részére, mintha a meztelen császár direkt belenyomta volna ágyékát a bámészkodók orrába. Leomlott egy tabu, és az orosz középosztály (sértett) öntudatra ébredt.

És azóta sorra hullanak le a tabuk: az orosz kormány az ellenzéki tüntetésekre adott kapkodó és rosszul átgondolt válaszokat adott – ezek elsősorban a szigoráról hírhedt Vjacseszlav Vologyinhoz, az elnöki kabinetfőnök helyetteséhez, és a Szövetségi Nyomozóbizottság ellenzéki oldalon gyűlölt vezetőjéhez, Alekszandr Basztrikinhez köthetőek. Nyers erővel vágtak vissza: tüntetéseket oszlatnak, zaklatják az ellenzéki vezetőket, szigorították a gyülekezési törvényt, külföldi ügynökként bélyegezték meg a külföldi adományokban részesülő civil szervezeteket, és internet-feketelistát állítottak fel. Ezzel újra és újra belevigyorogva az oroszok képébe, hogy a császár meztelen és büszke rá.

A pátriárka alkonya

Ebbe a sorba illik bele a Pussy Riot ügye is, amelynek teljesen más vetülete lehet fontos az átlag orosz állampolgár számára, mint Nyugaton. Az oroszok számára az ügy „leleplezheti” az ortodox egyház és a kormány közti cinkos kapcsolatot. Nem mintha azt állítanám, hogy az oroszok nagy része aggódik az állam és az egyház szétválasztásáért. Azt viszont a moszkvai és pétervári liberális szalonokon kívül is megjegyzik és rossz szemmel nézik, ha egy kis hatalmi csoport korrupt és cinikus módon előnyöket csikar ki magának az államtól. És az ortodox egyház esetében nem ez lenne az első alkalom – bizony, sok orosz emlékszik még arra, hogy néhány hónapja kínos módon lelepleződött, milyen fényűző életvitelt folytat Kirill pátriárka.

A VCIOM közvélemény-kutató intézet felmérése szerint, bár kevesen vannak azok, akik felemelik a szavukat az egyház politikai befolyása ellen, a csendes – és ezáltal meggyőzhető – többség úgy véli, hogy az egyháznak semmi keresnivalója nincsen a politikában. A kormány szempontjából e téren mindenképpen baj van. Nem véletlen, hogy a Kreml hírhedt és legendás szürke eminenciását, Vlagyiszlav Szurkov miniszterelnök-helyettest bízták meg azzal, hogy varrja fel az ortodox egyház ráncait.

Putyin félnivalója

Ha viszont az ilyen ügyek tovább szalámizzák Putyin bázisát, könnyen kialakulhat a csendes többség akár az orosz elnök ellenében is. Hiszen az orosz kormány az elmúlt hónapokban már nem is próbált kezdeményezni, szinte csak reagál az ellenzéki megmozdulásokra. Putyin viccei így egyre kínosabbak, erőfitogtatása egyre kevesebbeknek imponál. S ami még fontosabb, nemcsak a választóknak, hanem igazi bázisának, az elitnek is sokkal nehezebb játszania, sokkal nehezebb köztük egyensúlyt teremtenie. Sőt, mintha félne is ettől.

Mert véleményem szerint a Putyin körül csoportosuló elit éberen figyel. Azt figyeli, hogy a ma még Putyin oldalára billenő mérleg mikor billen át a Putyint ellenzők felé. Akkor pedig – s ez akár már jövőre is lehet – jó orosz szokás szerint azonnal be fog indulni az utódlási folyamat. Az eliten belül – ez a módszer a mainál sokkal súlyosabb válságokban is működött, gondoljunk csak Sztálin halálára vagy a Szovjetunió összeomlására.

A punkcsajok ügye tehát nem önmagában, hanem egy folyamat részeként hordoz nagy jelentőséget. Egy lépéssel közelebb hozott egy korszakváltást. Persze nem gondolom, hogy az orosz ellenzéknek semmit nem adott a Pussy Riot-ügy. Adott egy újabb hivatkozási alapot, három újabb „hőst”. Ám ezzel az ellenzék egyelőre nem tud élni. Az eliten kívülről kétféleképpen lehet hatalomra kerülni: forradalmi úton, vagy demokratikus választásokon. Oroszországban sem forradalmi helyzet, sem működő demokrácia nincs.

A következő orosz elnököt Putyin környezetében kell keresnünk.