Nem Schmitt Pál az első plagizálással megvádolt regnáló elnök. Rossz nyelvek szerint Vlagyimir Putyin kandidátusi disszertációja sem teljes egészében önálló munkán alapul.

A jogász végzettségű Putyin akadémiai karrierjét félbeszakította KGB-s pályafutása illetve a ’90-es évek első felében a szentpétervári városházán betöltött állása. Mentora Anatolij Szobcsak azonban elvesztette az 1996-os polgármesteri választásokat és Putyin átmenetileg munka nélkül maradt. Kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet Putyin visszatért az egyetemi élethez és bár a Szentpétervári Bányászati Intézet rektorának emlékei szerint az először benyújtott dolgozatát a bizottság visszadobta, Putyin átdolgozta azt és végül 1997 júniusában sikeresen megvédte a „Régiós nyersanyagok kitermelésének stratégiai tervezése a piaci viszonyok kialakulása közben” című kandidátusi disszertációját.

Putyin ezután visszatért az államigazgatáshoz, és rövid akadémiai pályafutása akár feledésbe is merülhetett volna, ha később elnökként nem kezd politikai és gazdasági központosításba. De központosításba kezdett és a kremlinológusok oldalát elkezdte furdalni a kíváncsiság, vajon már 1997-ben is ezt tervezte-e. Így került, a Leninkában állítólag szabadon megtekinthető dolgozat az amerikai Brookings Institute munkatársának Clifford G. Gaddy a kezébe. Gaddy „elolvasta [a disszertációt] és meggyőződött róla, hogy nagy része rosszul van megírva és unalmas, viszont egy 20-25 oldalas rész az állami tervezés szerepéről különösen érdekes és jól kidolgozott”. Némi nyomozás után Gaddy arra jutott, hogy az említett rész a University of Pittsburgh professzorainak William R. King és David I. Cleland az 1978-ban publikált „Strategic Planning and Policy” című könyvének második fejezetének szó szerinti vagy részben átfogalmazott másolata. Az említett mű ugyan szerepel az irodalomjegyzékben és szövegközi idézetként is, ugyanakkor ha Gaddy vádjai igazak, a nagy terjedelmű fordítás szigorúan véve plágiumnak minősül.

Bár a Kommersant napilap hosszú cikket szentelt az ügynek, a botrány elmaradt. Lehet az találgatni, hogy miért. A kérdés feszegetésének veszélyein és egyéb összeesküvés-elméleteken túl két dolog méltó említésre. Egyfelől, a „demokráciát” a ’90-es évek kompromat-háborúin tanuló oroszoknak a vád egy 218 oldalas disszertáció 16 oldalának plagizálásáról aligha lépte át az ingerküszöbét. Jelcint például egyebek mellett egy részeg ámokfutás közben okozott halálos karambol eltusolásával vádolták. Másfelől, becslések szerint az Oroszországban szerzett tudományos fokozatok harmada plágiumon vagy bértollnokok munkáján alapul. Az akadémikusok egy jelentős része joggal érezhette, jobb, ha inkább meglapul, mint képmutatóan botrányt csap. A szomorú tanulság pedig az, hogy nálunk is sokaknak lenne mit tanulniuk tőlük.