A szavazatok 96 százalékos feldolgozottsága mellett lényegében biztosra mondható a vasárnapi orosz parlamenti választások végeredménye. Az Egységes Oroszország a szavazatok kicsit kevesebb mint felével, a mandátumok kicsit több mint felét gyűjtötte be. A választásokról szóló híreket két téma dominálja, a Kreml által elszenvedett csúfos vereség és a masszív választási csalás – legtöbbször a kettő együtt, ami azért furcsa, mert megfeledkezik a tényről, hogy egy választást elcsalni tulajdonképpen egyáltalán nem nagy kihívás.

A legfőbb demokratikus intézmény ugyanis alapvetően gyenge lábakon áll, hiszen megkívánja, hogy egy hatalmi csoport se használja ki az alkalmat és manipulálja az eredményeket a szavazatok leadása, számlálása és összegyűjtése által alkotott hosszú és sérülékeny folyamat közben. Egy komplett választás elcsalása persze igényel némi szervezettséget, de ne legyenek kétségeink, ami Lukasenkának vagy Kadirovnak megy az Putyinnak is menne ha nagyon akarná.

Kár lenne persze kétségbe vonni, hogy a választások során számtalan kisebb-nagyobb csalás történt. Az Egységes Oroszország 99,47%-os csecsenföldi győzelme, vagy a Rosztovi kerület eredményei, ahol a hét párt összesen a szavazatok 146%-át szerezte meg (az előzetes eredmények szerint) különösen gyanús. A korábbi fordulókhoz hasonlóan azonban a hivatalos szavazatarány összhangban áll az olyan független közvéleménykutató-központok prognózisaival, mint a Levada Center vagy a FOM. Nem véletlenül visszhangozta keserédes sajtótájékoztatójukon kánonban Putyin és Medvegyev, hogy az eredmények hűen tükrözik a valóságot. Masszív csalásról beszélni tehát tévedés.

Ami pedig a brutális pofont illeti, nyilván fáj elveszíteni a kétharmados többséget, de a mandátumok 53%-a még mindig elég nyugalomra ad okot. (Kérdezzük csak meg Fideszes honatyáinkat, 2014-ben megelégednének-e egy szűk parlamenti többséggel, egyhangú választ fogunk kapni). Ráadásul Oroszországban a ’93-as alkotmány elfogadása óta, mindössze egy érdemi alkotmánymódosítás történt, és ha mégis szükség lenne rá megint, a kétharmad összeszedhető a rendszeresen átszavazó képviselők segítségével.

A választások legszomorúbb tanulsága már eddig is tudható volt, parlamenten kívül pártként közel lehetetlen bekerülni a Dumába. Az előző ciklus négy parlamenti pártja a szavazatok 95%-át gyűjtötte be, matematikai esélyt sem hagyva a maradék három országos listát állítani tudó pártnak megugorni a 7%-os küszöböt. Azon lehet vitatkozni, hogy ezért mennyiben felelősek demokratikus és nem demokratikus módszerek. Azt azonban jó észben tartani, hogy mindkettőnek komoly szerepe van. Egyfelől ugyanis a demokratikus normáknak önmagukban nem ellenmondó adminisztratív korlátok komoly akadályt tudnak jelenteni a kisebb pártoknak, ilyenre találunk példát nyugaton is eleget (lásd hazánkat például). Ráadásul a liberális ellenzék több időt tölt az Economist újságíróinak való panaszkodással, mint konstruktív kritikával, valós alternatíva nyújtásával vagy a hazai választók megszólításával. A Kreml pedig nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bárminemű ellenzéki csoportosulásnak még a lehetőségét is megakadályozza, leginkább azzal, hogy gondoskodik róla, a hatalmi elit egy tagját se idegenítse el magától. Másfelől viszont tény, ha szükséges az „adminisztratív eszközöket” sem félnek bevetni.

Mindebből pedig az következik, hogy (békés) változásra csak akkor van remény, ha a jelenlegi hatalom berkeiben valaki felismeri ennek elkerülhetetlenségét. Putyin államférfiúi voltába helyezni minden bizalmunkat azonban nem egy megnyugtató gondolat.