Oroszok

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.

Szergej Jeszenyin harminc éve alatt önpusztító életébe számos nőt is belerángatott, akik ezt nem bánták, sőt. Általában az utókor a tehetség okán, a versek miatt hajlamos megbocsátani mindent egy költőnek, de Szergejjel már a kortársak is elnézőek voltak, különösen a nők, a szerelmes nők. És volt mit elnézni. Kétes alakokkal lógott az éjszakában, mértéket nem ismerve ivott, és olyankor néha még agresszív is volt.

Az 1812-es év Napóleon-ellenes honvédő háborúját alaposan megünnepelték az oroszok. Borogyinóban a szakadó eső dacára kétszázezer látogató, köztük Putyin jelenlegi orosz és Valéry Giscard d'Estaing egykori francia elnök nézte végig a 200 évvel ezelőtti csata mai verzióját: a 12 órás vérfürdőből 2 órás kardcsörtető-ágyúdurrogtató showt csináltak 2000 gyalogosnak, 400 tüzérnek, 300 lovasnak beöltözött hagyományőrző segítségével; azokat az ütközeteket emelték ki, amelyekben az oroszok győztek.

Szeptember 7-én 200 éves a borogyinói csata, a napóleoni és a tizenkilencedik századi háborúk egyik legvéresebb ütközete. Az évforduló meglehetősen jó alkalom arra, hogy az orosz patriotizmus kedvére tobzódjon, lesz élő egyenes adásban közvetített csatarekonstrukció, korhű jelmezben vonulás, történészek minden apró részletre kitérő előadásözöne, Lermontov-szavalás, Tolsztoj-felolvasás, Háború és béke filmmaraton, Kutuzov-hasonmás verseny, és vélhetőleg őfelsége Nyikita Mihalkov sem fog tétlenkedni, ahogy az ilyenkor elvárható. Természetesen a blogunk is készül majd a jeles napon meglepetéssel.

Az ünnepségsorozat nyitányaként - nahát, nahát - egy nyitányról írok.

Az amerikai filmgyártás elég hamar rászokott a nagy orosz klasszikusokra, mert az (új)romantikus zene bizonyult a legjobb hangulati aláfestőnek. Ha éppen nem volt pénz új kísérő zene megírására, akkor elővették a meglevőket: Vad és félelmetes éjszaka? - Jöjjön Muszorgszkij. Szerelmes andalgás? - Hallgassunk egy kis Prokofjevet. Karácsonyi hangulatra vágyunk? - Vegyük elő a jó öreg Csajkovszkijt. Hiányzik a szenvedély? - Pótoljuk Rahmanyinovval. Meglepő módon az utóbbi 10-20 évben is így megy, annyi különbséggel, hogy kevésbé ismert zenéket kell keresni a nagy oroszoktól, a már rongyosra hallgatott és használt Diótörő meg a Kiállítás képei helyett. És amilyen beszűkült a látásunk-hallásunk, ezekből az amerikai filmekből fedezzük fel azt, hogy milyen kincseket rejtenek még az orosz zenetárak.

A legjobb példa erre Dmitrij Sosztakovics 1. szvit varieté-zenekarra, 7. tétel, az ún. 2. keringő.