Oroszok

Amikor aktuális volt írtunk a télről, most pedig itt az ideje, hogy írjunk a tavaszról. És ha tavasz, akkor … Nem, nem, nekem nem rögtön a jól ismert rím jutott eszembe, hanem gyermekkorom vasárnapi ebédjeinek hosszú időn át elmaradhatatlan kísérője, a szovjet filmsorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. "Az idő soha-soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat….". Főszerepben Vjacseszlav Tyihonov, Bicskei Tibor…beszélő(!) Both Béla.

http://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

Negyven évvel ezelőtt, 1972 februárárjában a Szovjetunió hokiválogatottja megnyerte a szapporói olimpiai torna hatos döntőjét, ezzel zsinórban harmadszor olimpiai bajnok lett. Szép teljesítmény, de ha valaki 1972-ről és a szovjet hokicsapatról beszél, biztos, hogy nem ezt említi elsőként. 1972 ugyanis a hokitörténetbe úgy vonul be, mint az első csúcstalálkozó sorozat éve. Kanada profi hokisai nem vettek részt az olimpián, amit ezek után nem is tekintettek komoly tornának; sikerült viszont megszervezni, hogy a legjobb amatőrök, a szovjetek ellen egy nyolcmérkőzéses sorozatot játsszanak. Négy meccset Kanada különböző városaiban, négy meccset Moszkvában rendeztek. A sorozat jelentőségét ennyi év távlatából könnyű megítélni: tucatnyi dokumentum- és játékfilm, könyvespolcnyi szak- és szépirodalom dolgozta fel a meccseket, túlzás nélkül lehet állítani, hogy 1972 megváltoztatta mindazt, amit a hokiról addig gondoltak.

Ugyanígy könnyű azt is kitalálni, hogy az 1972-es szeptemberi sorozatra miért februárban emlékeznek (konkrétan február 24-25.) Moszkvában. Azoknak is jár pont, akik arra gondolnak, hogy télen könnyebb a Vörös térre jégpályát építeni, de ami még szembeötlőbb: március elején lesznek az elnökválasztások. Egy ilyen szívmelengető esemény, pláne a klassz vágóképekkel és nyilatkozatlehetőségekkel mindig jól jön a belső jelöltnek. Szeptemberben majd a sporttörénészek izgalmas mínuszos híreket fogalmazhatnak.

1918-ban, a polgárháború kellős közepén, a kimúlófélben lévő Oroszország és a születő Szovjetunió sok más területéhez hasonlóan a pénzellátás a közép-ázsiai, ún. Szemirecsje körzetben (a mai Kazahsztán, Kirgizisztán és Kína határán) is leállt. A körzetben akkorra már megalakuló népbiztosok tanácsa úgy döntött, "saját pénzzel" látja el a lakosságot, s arany nem lévén, az új fizetőeszközt jobb híján ópiumalapra helyezték.

Ha a Szovjetunió és az ópium között szeretnék kapcsolatot találni, sokak számára talán kézenfekvő volna Marx gondolatát idézni, miszerint "a vallás a nép ópiuma". Nos, igen rövid ideig, s csak egy bizonyos szegletében a később megszülető Szovjetuniónak, a pénz valóban a nép ópiumává vált (vagy a nép ópiuma vált pénzzé?). Ne feledjük, hogy a terület nem esik messze a mai ópiumtermelő központként ismert Aranyfélholdtól: Afganisztán, Pakisztán, Irán). A környék bővelkedett más furcsaságokban is: az ópium alapú pénz mellett dohányalapra helyezett, valamint szövetpénz is forgalomba került akkoriban.

Советское игристое - ezt még azok is értik, akik már elfelejtették, meg akik sosem tanulták a cirill betűket. Az orosz pezsgő 1969-től ilyen néven fut külföldön, ezt a márkát ismerik mindenhol a világon. Szószerinti fordításban Szovjet pezsgőbor lenne a neve. Hogy bonyolítsuk a helyzetet, a volt Szovjetunió területén nem így hívják, hanem Советское шампанское a neve, 1936-ban így indult hódító útjára a márka. Ennek az az oka, hogy a pezsgő oroszul шампанское, viszont ezt külföldön nem lenne ildomos használni, mert Champagne nyakas francia parasztjai és kereskedői rögtön pereskedni kezdenének. Annak idején Törley is ezért kezdte használni a pezsgő szót a sámpány helyett. És bár már van Magyarországon gyártott és forgalmazott verzió is, lehet, hogy hamarosan az utolsó szovjet is elhagy minket, mivel egyre nagyobbak a balhék körülötte odahaza.

Egy héttel ezelőtti posztunkban bemutattuk Alekszandra Kollontaj témánkhoz kapcsolódó tevékenységét, a dolgozó nép nemi életének szabályait, s a filmes élmények ecsetelését is elkezdtük. A mai alkalommal továbblépünk filmes vonalon, ugyanakkor - mint azt kilátásba helyeztem - megismerkedünk egy sajátos erotikus tartalmú plakátkultúrával, demonstrálva Valerij Barikin munkásságának egy szegmensét.

Az erotikamentes filmek hosszú sorát a nyolcvanas évek végén törik csak meg a Szovjetunióban. (Egy kivétel van talán: a Satra A cigánytábor az égbe megy, ahol egy színésznő kivillantotta a mellét). Nem másról, mint A kis Vera (1988.; rend. Vaszilij Picsul) és az Intergyevocska (1989. Vlagyimir Kunyin azonos című elbeszélése alapján rend. Pjotr Todorovszkij) c. filmekről van szó.